JEGYZET

2020.01.02. 06:30

Tisztelettel

Bódi Csaba

Azt írta az egyik sportbarátom, kívánjak valamit, sőt akár többet is az új évre.

Ő majd elviszi valahová. Hogy milyen helyre, nem derült ki, és nem is feszegettem a kérdést, abból nagy baj nem lehet (sőt!), ha családtagjaimnak és ismerőseimnek leginkább egészséget szeretnék. Egy gondolat azonban nem hagyott nyugodni: hol lehet az, ahol meghallgatásra találnak az óhajok, mi több, akár teljesülhetnek is? Így aztán még a szilveszteri bólé (és bódulat) előtt számba vettem, mi lenne üdvös a magyar sportélet számára, ha már e hasábok arra hivatottak, hogy ezt a területet gondozzák, gondozzuk.

Az önzés, a gátlástalan egymáson taposás és a mindenek előttiség letiprása került az óhaj oldal elejére.

Az emberi gyarlóságból eredő tulajdonságok nem tévesztendők össze a győzni akarással, az egészséges motivációval és a belülről fakadó hittel, melyek elengedhetetlenek a sportolói léthez.

Lehetetlen vállalkozás minden helyzetben beleélni magunkat a másik helyébe, így ez el sem várható. Jó lenne azonban, ha az egyre fogyó empátia nem kopna tovább, mert a válság így súlyos. Legyen szó sportvezetőről, versenyzőről, szülőről és/vagy szurkolóról, az elfogultság néha olyan méreteket ölt, ami már jócskán túllép a jóízlés határán. A megnyilvánulások sokszor a szélső értékeket súrolják úgy, hogy a korlátok egyre kijjebb tolódnak. Azért, mert valaki, mondjuk, hupikékben fut a pályára, miközben a mieink a sárgák, azért ne az legyen az első mondat feléjük, hogy rögvest menjenek a messzeségbe. A tisztelet (respect) megadására ne elsősorban a mezen lévő felirat, a pályát szegélyező tábla vagy a meccs előtt bemutatott drapéria figyelmeztesse az ellenfelet és a drukkert. Annak „alapból” kellene jönnie. Érvényes ez a hivatalos személyekre, vagyis a játékvezetőkre, a versenybírókra és a delegátusokra is, miközben mindenkori céltáblaként a legkönnyebb őket szidni.

Hiú ábrándjaim nincsenek, varázsütésre nem tűnnek el az egymást gyalázó rigmusok a lelátókról. A szurkolói szenvedély maradjon a sportkultúra része úgy, hogy abban nem kerül túlsúlyba a trágárság, az alpári hangnem, a primitívség. Mert ahogy egyre több helyen csökken a nézőszám, úgy egyre jobban hallatszanak ezek a hangok, mi több, szinte csak ezek ütik meg a füleket. Hogy divatosabban fogalmazzak: miattuk nem mennek ki a családok a meccsekre.

Néző nélkül pedig mit sem ér az egész. 2020-ban sem.

Címkék#Bódi Csaba

Ezek is érdekelhetik