2018. 06. 28. 06:30 | [email protected]

„Öhöm, böhöm, meg tudom is én… az edző sporttársat… hát, hogy is mondjam… most nem adhatom. Tetszik tudni, ő már ünnepel.”
Az intéző-mindenes szabadkozása alig negyedórával a mérkőzés lefújása után a klubépület söntésében nem érte váratlanul a sajtómunkást. A vezetékes – értsd: stabil – telefonok korában történt eset nem is vonult egyedi példaként a – harmadik félidei – sporttörténelembe. Már csak azért sem, mert kéthetente, a hazai meccsek idején visszatérő momentumként köszönt vissza.

A nyilatkozatra váró lapkészítőnek külön feladat volt a „mester” azon pillanatban való megszólaltatása, amikor már nem értékelt az öltözőben, de még nem tette meg ugyanezt a pult innenső oldalán. A mozgástér szűkre szabottsága korlátot húzott, mégis megérte a különös figyelem, mert nem sablonokat pufogtatott a tréner, akadt veretes mondanivalója is. Ahogy a sporttárs a „tüske plusz sör” kombót fogyasztotta nagy átéléssel, úgy a szaki szavait is itták a népek.

Később aztán az itatós papírok korának lejárta más változást is hozott a szakemberek közel sem egyszerű életébe. A drukkerekkel való kapcsolat nem merül ki a vendéglátóipari egységekben megvalósuló face to face kommunikációban és az évente egyszer esedékes szurkolói ankétban. A világháló jóvoltából azonnal lehet osztani az álláspontot, az észt, az okosságot mindenkivel, és mindenkitől függetlenül.

Ahogy azonban sok egyéb, úgy a véleményformálás, annak ideje és módja is jelentős mértékben intelligenciafüggő. Igaz, ahhoz szükséges az értelmi képességek minimálisnál magasabb megléte, hogy az illető felismerje saját PR-értékét – tudják ezt az amatőrök világában is. Ennek birtokában úgy legyen jelen a neten, tegyen közzé és kommenteljen, ahogy az érdekeinek – no meg a csapatának – a legmegfelelőbb.

Az edzői társadalom nem elenyésző része teljes mértékben tisztában van a közösségi média szerepével. Ők azok, akik jól látják,

nem elég csupán győzni, közel kell hozni mindazokat, akik érdeklődnek a klub iránt,

el kell őket látni információval akkor is, ha ismert a tény: a billentyűk kezelőinek komoly hányada sokszor arra sem veszi a fáradtságot, hogy a pálya mellől figyelje a kedvencek (?) meccsét. Nem még, hogy kérjen is a mesternek „valamit”, ha már megörvendeztette a győzelemmel.

Az ünnep fényei így kopnak meg.

A folyton csengő mobilról nem is beszélve.

Hozzászólások