Japán kézis szurkolók piros-fehér-zöldben

Nem volt olyan összecsapásunk a tornán, amelyen ne időzött volna hosszasan a kamera a lelkes, mintegy 30 tagú magyar kézis táboron, Kumamotóban és Jacusiróban, a nem túl szép emlékű világeseményen. Az eredményre érthetően nem, de a Japánban töltött napokra szívesen emlékezik az FMLSZ igazgatója, Schneider Béla.

– A tavasszal kezdtük szervezni a túrát, ugyanis a Magyar Labdarúgó Szövetség Fejér Megyei Igazgatóságának igazgatói posztja mellett én vagyok a Sportlétesítmények Magyarországi Szövetségének alelnöke, immár második ciklusban töltöm be ezt a pozíciót. A testület 1991-ben alakult, érdekvédelmi szövetségként. Én voltam az akkoriban Csákvári Sportkombinát névre hallgató létesítmény vezetője, ma már Tersztyánszky Ödön Sportközpontnak hívják. Mint a szervezethez tartozó létesítmény igazgatója, alapító tag voltam, azóta én maradtam egyedül a régiek közül, a többiek kiöregedtek. A tagság beválasztott az elnökségbe, később alelnök lettem, Tompa Andor, a Tatai Edzőtábor korábbi első embere vezeti a szövetséget, én vagyok a helyettese. Akadnak közöttünk, akik a legnagyobb hazai létesítményeket képviselik, de vannak, akik kisebb sportcsarnokokban dolgoznak. Évente szervezünk egy önköltséges szakmai utat.

Ezúttal a világ túlsó oldalán megrendezésre kerülő kézilabda-vb mellett határoztak.

– Így van. Tavaly Berlinben voltunk az atlétikai Eb-n, előzőleg Bakuban a női röplabda Európa-bajnokságon. Fontos, hogy komoly, magyar vonatkozás szempontjából is jelentős esemény legyen, ráadásul olyan országban, amely megtekintésre feltétlenül érdemes. Ugyanis az sem árt, ha eljutunk olyan helyekre, ahol még nem jártunk, illetve a többség nem tette tiszteletét.

Japán egyhangú döntés volt?

– Igen, 24-en utaztunk ki, az ország különböző részeiből Békéscsabáról, Gyuláról, Pécsről, Tatáról. Fejérből én keltem útra a nejemmel, valamint egy korábbi tájfutó barátom, Nagy Róbert a feleségével. Ők is sportos família, az én párom ma is asztaliteniszezik, ráadásul a megyei férfi bajnokságban szerepel a csákváriaknál. A kézilabda sem áll tőlünk távol, az utóbbi években voltunk több világeseményen, Bécsújhelyen, illetve Újvidéken a férfi Eb-ken, Madridban világbajnokságon, a hölgyeket viszont ezúttal tekintettük meg először világtornán.

Nem sikerült jól a szereplés.

– Az valóban nem, a túránk viszont igen. A kettőt külön lehet választani. Mi jelentettük a magyar szurkolótábort, a meccseket megtekintette még 3-4 magyar, de ők külön ültek a csarnokban, nem csapódtak hozzánk. A játékosok meglepődtek, amikor megjelentünk Kumamotóban, az első meccsen, egy iskola hatalmas tornatermében. A mieink azt megszokták, hogy helyi iskolás gyerekeket kivezényelnek, előzőleg őket valamelyest megtanították szurkolni, a kölykök egyik fele a magyaroknak szurkolt, a másik fele a riválisnak, így igyekeztek hangulatot teremteni. Aztán betoppantunk, a kézis lányaink meg is lepődtek, mit keres itt közel harminc magyar, festett arccal, nagy hanggal? Vesztettünk, le voltak törve, de mi nem adtuk fel, biztattuk őket a lefújás után is, odajöttek pacsizni. A következő két meccs Jacusiróban volt, közvetlenül a szállásunk mellett, Szenegál és Románia ellen.

Ott már komolyabb volt a szurkolás.

– Mindenki nekünk drukkolt, szintén diákok, középiskolások töltötték meg a csarnokot. Vittem arcfestéket, én pingáltam ki a honfitársakat és a helyieket. A nebulók egyenöltözékben érkeztek, a lányok ingben, szoknyában, a fiúk öltönyszerű felszerelésben. Ekkor már a mi arcunk piros-fehér-zöld, egyforma mezben vagyunk, sálak a nyakunkban, és hangosan buzdítjuk a csapatot. Az egyik bátrabb gyerek odajött, kérdezte, megoldható-e, hogy az arcát kipingáljam. Mondtam, hogy nincs akadálya, a többieknek megtetszett, sorban állás következett a meccs kezdetéig. A találkozó után is odajöttek még, annyira tetszett nekik a megoldás. Komoly hangerővel biztatták ők is a lányokat.

Sajnos ez sem segített, a mieink elestek a felsőházi küzdelmektől. Vélhetően önök meg indultak haza.

– Tokióba utaztunk, ott töltöttünk még pár napot. Eleve három meccset terveztünk, ez volt fix, a csoportmeccsek programja. Nem lehetett előre kalkulálni, hogy a lányok a folytatásban az előkelő helyekért küzdenek, vagy az Elnök Kupán, az alsóházban.

A hölgyeink nagyon elkeseredtek a románok elleni vereséget követően. A lelátó magyarjai is értetlenül álltak az események előtt.

– Mi is szomorúan figyeltük az utolsó percek eseményeit, hogy a lányok leblokkoltak. A lefújás után próbáltuk vigasztalni őket, kijöttek pacsizni. A félidőben hat góllal vezettünk, örömködtünk, hogy itt már nem lehet baj, továbbmegyünk a csoportból, de végül drámai körülmények közepette vesztettünk. Ahogy a játékosok, mi is kerestük az okokat, először mi is a bírókat okoltuk, aztán rájöttünk, leginkább a lányok a felelősek, elvégre ők voltak a pályán, valamint a szakmai stáb sem tett hozzá eleget a záró időszakban. Gyakorló sportvezetőként tudom, nem jó irány, amikor a játékvezetővel foglalkozunk, a sípmestert okoljuk a gyenge szereplésért. Aminek viszont kimondottan örülök, hogy nem szállt el az esély az olimpia kapcsán, a márciusi győri selejtezőn meg lehet szerezni az ötkarikás részvételi jogot. Ott viszont már nem lehet hibázni.

Először járt Kelet-Ázsiában?

– Igen, tíz napot töltöttünk Japánban. Nagyon tetszett az ország, tiszta, rendezett, nagyon tisztelik egymást az emberek, mondhatni, más világ. Felsőfokban lehet beszélni arról, miként viszonyulnak egymáshoz. Kumamoto kétszázezres külvárosában laktunk, az idősebb emberek meghajoltak, előre köszöntek, olyan érzésem volt, mintha otthon lennék, Csákváron, nem egy nagyváros külterületén.

Régóta dolgozik a sportirányításban. Meglepő módon úgy lett futballvezető, hogy soha nem focizott.

– 1983-ban kezdtem az Alba Volán tájfutó szakosztályánál, technikai vezetőként, közben futottam is. Hat évvel később kerültem Csákvárra – ahol mindig is éltem –, átvettem a sportkombinát irányítását, 2010 júniusában lettem a megyei fociszövetség főtitkára, fél évvel később pedig igazgatója. A feladat ugyanaz, az elnevezés változott.

Mi volt a legfontosabb eleme a 2019-es esztendőnek a megyei foci tekintetében?

– Úgy gondolom, jól működünk. Az FMLSZ évzárója előtt néztem át a papírokat, tavaly decemberig 11 600 játékengedélyt adtunk ki, ami komoly szám. Ebben minden igazolt labdarúgó benne van, az év végi teremtornák előtt még 1000 licencet kibocsátottunk. Budapest és Pest megye nagyobb, 23-25 ezer engedélyt adnak ki évente, Győr-Moson-Sopron és Szabolcs-Szatmár is megelőz, 12-13 ezer fővel, de ők is lényegesen nagyobbak. A többiek tízezer alatt vannak, tehát nem kell szégyenkeznünk. Ha a megye lakosságát, a települések számát nézzük, nem mi vagyunk az ötödikek a rangsorban, a labdarúgók számát tekintve viszont igen. Valamint büszkék lehetünk az NB I-es, valamint az alacsonyabb osztályú profi csapatok számát illetően is. Úgy gondolom, a megyei bajnokság – a magyar foci negyedik vonala – színvonala magas, jól szervezett a pontvadászat, ahol már jelen van a pénz is. A megyei másod- és harmadosztály döntően ma is tömegsport jellegű. A hazai amatőr sport szinte mindent a társasági adónak köszönhet, a TAO nagyot lendített az infrastruktúrán, nélküle haldoklana minden. Jövőre is biztosan élhetnek ezzel az eszközzel az együttesek. Nagyon kevés olyan pályázat van, amihez harminc százalék önerő szükséges, a sport területe ilyen. A kisebb sportegyesületek, önkormányzatok ezt ki tudják gazdálkodni.

Szinte alig akad település, ahol nem újultak meg a sportlétesítmények.

– Rengeteg műfüves kispálya épült a megye különböző részein, legutóbb Száron, Lepsényben, Alapon, Előszálláson, Csabdiban. Öltözőket újítottak fel, automata locsolóberendezéseket szereltek fel, ez pár éve is elképzelhetetlennek tűnt. A pályáink hitelesítéseit Balogh Mihály végzi évtizedek óta, pár hónapja Tácról visszatérve újságolta, hogy újjávarázsoltak mindent, de említhetnék más falvakat is. Nagyban javultak a körülmények, vonzóvá vált a sportolás a kisebb községekben élő gyerekek számára is. A focistapalánta jó érzéssel lép be az öltözőbe, minden rendezett, nem szakad rá a mennyezet.