Idén lesz 75, de ma is aktív a tájfutás nagyasszonya, Monspart Sarolta

Amikor megkérdeztem tőle, szólíthatom-e Saci néninek, elhallgatott, aztán közölte: a sportban mindenki tegeződik, ő ehhez szokott. Így a korára és az eredményeire való mély tisztelet mellett is tegező viszonyban készítettem az interjút.

Gyerekkorodban hogyan ünnepeltétek a húsvétot, illetve később, már versenyzőként volt-e időd ünnepelni?

– Konzervatív, vallásos családban nőttem fel a három öcsémmel, így nálunk a húsvét is mindig nagy ünnep volt. Betartottuk a böjtöt, és nagypénteken jártuk a templomokat, hogy az előírásnak megfelelően több helyen is elmondjuk az imákat. Versenyző koromban minden attól függött, volt-e verseny olyankor. Ha igen, akkor ugyan elmentem templomba, de minden más teljesen kiesett. Az igazi élsportoló valahol nagyon önző, és mivel én is azzá lettem, nem voltam tekintettel a családra húsvétkor sem. A szüleim ezt eleinte nehezen értették meg. Húsvéthétfőn viszont létezik a tájfutásnak egy aranyos formája, a tojáskereső verseny sok állomással és sok tojással. Oda elvittem az öcséimet vagy ismerős gyerekeket. Amióta nem versenyzem és lett saját gyerekem, sőt unokáim – éppen a hó végére várjuk a harmadikat –, újból tartjuk a húsvétot a családban.

Az unokákat elvitted már tojáskereső versenyre?

– Eddig a legnagyobbat egyszer vittem el egy normális versenyre, de bután csináltam, mert zuhogott az eső, minden sáros volt, nem volt számára jó élmény. De nagyon szereti a természetet, ha kimegyünk az erdőbe, ő szinte azonnal a bozótosba veti magát.

Ez már elég ahhoz, hogy valakiből tájfutó legyen?

– Kell hozzá a természetszeretet, az biztos, de előbb-utóbb futni is kell, sőt jól kell futni, ha nyerni is akar az ember. De amikor már nagyon jól tud futni, akkor csak azzal az optimálisan maximális sebességgel szabad futni, amivel még megnyeri az ember a versenyt, de közben nem téveszt. A tájfutásban majdnem másodpercenként kell a térképen tiszta fejjel tájékozódni.

Ha jól tudom, te nem voltál fiatalon kifejezetten atlétikus alkat, mégis tájfutó lett belőled. Hogy találtál rá?

– Valóban nem, és gyakrabban voltam tesiből jó, mint kiváló. Nagy bánatomra nem vettek be sem a kézilabda-, sem a tornászcsapatba. 16 évesen, gimnazistakoromban hallottam egy földrajzszakkörön erről a sportról, és leginkább az tetszett benne, hogy nem látnak – dundi voltam abban az időben –, csak a rajtnál és a célnál. Gondoltam, arra majd ügyelek, hogy ne szoruljak be két fa közé… Az edzések és a versenyek változatosak voltak, ráadásul egy idő után utazhattam is az országban, aztán külföldre is. És persze remek ismerkedési lehetőséget jelentett akkor, amikor többnyire tiszta fiú- és lánygimnáziumok voltak.

Azóta nagyot változott a világ, de mennyit változott a táj­futás?

– Sokat. A legnagyobb változás az, hogy még a skandináv országokban is, ahol a tájfutás mindig is az első három legnépszerűbb sport között szerepelt, kezdenek elmaradni a gyerekek. A sport időigényessége tántorítja el őket a tájfutástól, nem szívesen töltik el szinte a teljes napjukat edzéssel, versenyzéssel. Márpedig a tájfutás nem egy meghatározott idő alatt lezajló mérkőzés, ami után bőven van még lehetőség a „kütyünyomkodásra”. Ha ezt nem tehetik meg ebben a felgyorsult világban, amikor számtalan csatornán áradnak a hírek, az információk, úgy érzik, lemaradnak valamiről. Maga a tájfutó sport gyorsabb lett, mert jobbak a cipők, a tájolók, sőt ma már a térképek is szuper pontosak, nem némileg félretájolt, fénymásolt fekete-fehér papírfecniket használnak. És arról se feledkezzünk meg, hogy mások az edzésmódszerek. Ettől függetlenül a lényeg persze ugyanaz maradt.

Tájfutóként sikerült lefutnod a maratoni távot három órán belül. Mi volt a titok?

– Nem volt titok. Sokszor edzettem fiúkkal terepen, 15-25 kilométeres távon, akik maguk is futottak maratont. A csehszlovákiai világbajnokság megnyerése után nagyon magabiztosnak éreztem magam. Így aztán 1972 őszén Csepelen elindultam. Tettem ezt annak ellenére, hogy akkori edzőm, Garay Sándor, aki 1500 méteren egykor világcsúcstartó is volt, ezt határozottan megtiltotta. Meg annak ellenére is, hogy abban az időben nők még atlétikai világbajnokságon is legfeljebb 800 méteren álltak rajthoz. Csepelről a tököli reptérre és visszafelé vezetett az út. Odafelé még azt kiabálták nekem a versenybírók, hogy kizárnak, amikor visszafelé jöttem, és látták az időmet, már biztattak.

Nehezen élted meg, ha veszítettél?

– Igen, nagyon. Képes voltam rengeteg pluszmunkát vállalni a siker érdekében. Ezért kezdtem sífutni is, amit téli kiegészítésnek szántam. Nyertem 6 magyar egyéni bajnokságot. Aztán a skandinávok kitalálták a tájékozódási sífutást, amiben a 11. a legjobb helyezésem a finn világbajnokságon. De benne van ebben az is, hogy lázadó alkat voltam. Többek között ezért is kardoskodtam a hosszabb távú versenyekért a nőknek is.

Aztán jött a kullancscsípés…

– Először kivették a vakbelemet, csak aztán jöttek rá, mi a baj. A gerincvelőben okozott gyulladást a kullancs, és azok az idegek haltak el, amelyek a jobb lábamat mozgatták. Nehezen, de „felálltam”, elmentem egy pár versenyre, és elfolyattam pár liter könnycseppet, mire rájöttem, ezzel a sánta mozgással nem jutok messzire, és inkább sajnálatra, mint tiszteletre méltó vagyok. Sajnálatra pedig nem volt szükségem. Sokáig perlekedtem a Jóistennel. Tíz évembe került, mire elfogadtam, ami történt velem, de ma már alázatos vagyok, és megértettem, mennyire jó, hogy még itt lehetek.