Bozsik Péter, ha játékosként nem is, de edzőként folytatta apja örökét

Bozsik Péter labdarúgó, edző, 2006-ban a magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya. Bozsik József, az Aranycsapat olimpiai bajnok játékosának fia. Játékosként nem volt túl sikeres, edzőként viszont számos eredmény köthető a nevéhez. Mégis mit keresett Székesfehérváron, a legendás Mancz utcában?

- Szívesen jöttem a Mancz utcai srácok focijára. A kis Tibert jól ismerem, Krisztián kedvéért bárhova elmennék, de az édesapjához is sok emlék fűz, sokszor láttam játszani. Édesapámmal többször jöttünk Székesfehérvárra mérkőzést nézni, de a kamaszkorból kinőve Siófokon is láthattam a pályán. Krisztián ellen játszottam, majd később a Vasasban edzője is
lehettem, kedveltem őt - mondta.

Bozsik Péter edzőként tud felmutatni sikeresebb pályafutást

- Milyen a nagy Bozsik József kisfiának lenni?

- Kettős érzés van bennem. Nagy dolognak tartottam, hogy Bozsik József fia vagyok, nagyon büszke voltam édesapámra. Sokszor csak be kellett mutatkoznom, és mindenki segítőkész, mosolygós és kedves lett. De ez teher is volt, mert sokkal jobban kellett viselkednem minden helyzetben, akár az iskolában, akár később a futballpályán. Néha nem volt könnyű e terhet cipelni, főleg a pályán. Igyekeztek vele összehasonlítani, de ez reménytelen vállalkozás volt, túl magasan volt a mérce az esetemben.

- Milyen elvárásai voltak az édesapjának önnel szemben, illetve milyen elvárásai voltak önmagával szemben?

- Édesapám sohasem fogalmazott meg elvárásokat, rá-adásul későn lettem igazolt játékos, fél évvel a halála
előtt. Állandóan fociztunk, apu mondta, ne kapkodjam el a csapathoz való igazolást, várjam ki a soromat. Úgy érzem, kissé későn lettem igazolt játékos, nem tudtam már felvenni a ritmust. De tény: nem akartak mindenáron futballistát nevelni belőlem.

-Édesapja fiatalon halt meg. Gondolom, nagy űr keletkezett utána a családban, ugye?

- Jó kifejezést használt, mert tényleg hatalmas, kifejezhetetlen űr keletkezett bennünk. Ő volt a család vezére, édesanyám bele is betegedett ebbe, nagyon nehezen tért magához, sohasem tudta ezt feldolgozni. Engem is nagyon megfogott, hogy már nincs velünk, de 17 éves fiatalemberként sokat segített édesanyám, a rokonaim, a barátaim, a tanáraim.

Székesfehérváron, ha labdarúgásról beszélgetnek, előbb-utóbb szóba kerül a Mancz utca, ahol a mai napig összejönnek a nagy "öregek"

- Miután elrendezte magában, hogy aligha lesz nagy játékos, tudatosan készült az edzői pályára?

- Korán beiratkoztam a TF edzői szakára, de pár hónap múlva otthagytam. Az ok? A futballról nem nagyon beszélgettünk, legfeljebb pejoratív értelemben, lusta futballistaként, ügyetlen gyeprúgóként emlegették a játékosokat. Más sportágbéliekkel együtt tanítottak bennünket, nem volt labdarúgás-specifikus a képzés. Amikor a porckorongsérv leszólított a pályáról, eltöprengtem a hogyan továbbról, mert nem tudtam elképzelni az életemet labdarúgás nélkül. Jaskó András, az akkori trénerem meglátta bennem az edzőt, sokat segített. Sőt, néhány hónap múlva már a Pénzügyőr csapatát edzhettem.

- És lett önből aranyérmes mester, szövetségi kapitány...

- Jól sikerült az elsővonalbeli kezdet, hamar bronzérmesek lettünk a Vasassal, majd jött az aranyérem a Zalaegerszeggel. Gyorsan elértem azt, amire egy edző vágyhat, korán jött a szövetségi kapitányi felkérés is. Elégedett lehetek, bár azt sajnálom, hogy kapitányként nem tudtam maradandót alkotni, de hátha megadja az élet, hogy kapok még egy lehetőséget. Hogy mi a legszebb emlékem, és mit felejtenék el szívesen? Sikerből több is volt. Az egyik a zalai bajnoki cím előtti Ferencváros elleni mindent eldöntő mérkőzés az utolsó fordulóban, a másik a BL-selejtezőn a Manchester United elleni hazai siker. Ezeket, amíg élek, nem felejtem el. A legnagyobb kudarc kapitányként ért, a Málta elleni 2-1-es vereség.

- Most a Komárom edzője. Nem érzi úgy, hogy ennél többet érdemelne?

- Soha nem jelentett gondot, hogy hol vagyok és mit csinálok. Az a legfontosabb, hogy jól érezzem magam a munkámban. Ha olyan fel-adatot kapok, ami örömöt ad, teszem a dolgom, hiszen az életem a labdarúgás!