Csongrádi Ferenc fél éve dolgozik szakmai igazgatóként a DPASE együttesénél

- Nem hiányzik a vezető-edzői szerepkör?

– Háromszor voltam a Vidi szakvezetője az NB I-ben, 1995-ben, 1998-ban és 2000-ben, közben a Gázszernél is, a klub megszűnéséig. Sopronban, az NB II-ben mutatkoztam be, az első, fehérvári szerepvállalásom előtt. Az aktív játéktól, a honi élvonaltól 1989-ben búcsúztam, Veszprémben. Ausztriában még levezettem, közben az utánpótlásban kezdtem tevékenykedni Fehérváron. Gyerekkorom óta a futball közelében vagyok, most is ott ülök a kispadon. Dobos Barna kikéri a véleményemet a kezdőcsapatról, a cserékről, meccsszituációkban is konzultálunk, de a felelősség az övé. Ő a vezetőedző, az elsőszámú dirigens.

– Önt nem zavarja, hogy nem hoz döntéseket?

– Az újvárosi konstrukció működik, a gárda újoncként nem áll kiesőhelyen, reményeim szerint nem is lesznek ilyen gondjai. Amúgy nem tudom, mit hoz a jövő. A gyerekeim kicsik voltak, azt nem vállaltam, hogy ezen a héten még itt vagyok tréner, aztán egy másik településen, a vándor élet nem hiányzott, a felnőtt csapatok edzőinek élete ilyen. Ezért vállaltam szerepet a fehérvári utánpótlásban, ahol nem volt eredménykényszer és stabil és biztonságos megélhetéshez jutottam. A nagyobbik fiam, Márk 16 éves, a Vidi U17-es együttesében játszik, belső középpályás. A kisebbik, 13 éves, Mirkó is szereti a focit, ő is a Vidiben szerepelt, de egy ideje nem jár rendszeresen, őt nem fertőzte meg annyira a futball, mint a bátyját.

– Pedig nem ártana, ha a Csongrádi családból kinőne végre egy tehetség

– Márkból lehet futballista. Alázatos, elhivatott, fegyelmezett, ő sokra viheti. A kicsi kapcsán is szeretném, ha visszatérne a futballpályára, vagy válasszon másik sportágat, mert sportolni kell, ez nyilvánvaló. Közösségbe legyen, ami jó irányban tereli. Nem zárom ki annak a lehetőségét, ha mindkét gyerek felnőtt korba lép, s esetleg kapok vezetőedzői ajánlatot, lehet, hogy elfogadom.

– Utoljára önök vívtak nemzetközi kupadöntőt, azóta még annak is örülni, ha egy-egy csapatunk néha BL, vagy El-csoportkörbe jut. Miért maradtunk le a nemzetközi elittől?

– Ezt még senki nem fejtette meg. Ha sikerült volna, előrébb tartanánk.

– Akkor több volt a munka a magyar labdarúgásban?

– Ebben lehet valami, de a dolog nem ennyire egyszerű. A körülmények rosszabbak voltak, mint most, de hihetetlen elszántság munkált bennünk. A Sóstón volt a stadion, egy füves és egy salakos pálya, valamint szemben a Spartacus salakos létesítménye, amit adott időközönként használhattunk. Akkoriban 2-3 ezer néző kilátogatott az edzőmeccsekre is. 1980-ban, a spanyol válogatottal 1-1-es döntetlenre végeztünk itthon, Sevillában pedig 2-1-re nyertünk, Garaba góljával. 1983 őszén, a németekkel 1-1-et játszottunk itthon, Hamburgban 1-0-ra győztünk Péter Zoli találatával. Az 1984-es, rotterdami vb-selejtezőn 2-1-re nyertünk Hollandiában, a győztes gólpasszt én adtam Esterházynak. Három olyan csapatot említettem, amely akkor is, ma is meghatározó volt a világ futballjában. Válogatott és klubszinten is sokkal közelebb álltunk a legjobbakhoz, sőt, odatartoztunk. A kettő összefüggött, a nemzeti együttes mellett a Videoton is meghatározó csapata volt a kontinensnek. Márciusban lesz harminc éve, hogy kivertük a Manchester Unitedet az UEFA-kupa negyeddöntőjében. Ma néha ugyan eljut egy-egy magyar klub az MU-val való találkozásig, de továbbjutásra nincs esélye. Az elkövetkező években gyakorlatilag kizárt, hogy magyar csapat szerepel nemzetközi kupadöntőben. Állítják, sok a pénz a magyar fociban. A honi viszonyok, az átlagbérek tekintetében ezek valóban nagy pénznek tűnnek, de nemzetközi összehasonlításban semmiség. Komoly sikerekhez ma már nagyságrendekkel nagyobb költségvetések kellenek. Minden megváltozott, arról a polcról, ahol jelenleg vagyunk, nagyon nehéz feljebb kerülni. A mi Videotonunkban mindenki magyar volt, fehérvári, vagy helyi kötődésű, ráadásul nem csak a felnőttben, már az ifiben együtt futballoztunk. Egymásért, a klubért és a városért is küzdöttünk. Nem véletlen, hogy szinte mindannyian most is itt élünk. A mai kezdőcsapatban nincs fehérvári nevelésű labdarúgó, persze, ez másutt is így van az élvonalban. Hatalmas siker volt, hogy a Vidi 2012-ben bejutott az El-csoportkörébe, a legjobb 64 közé, bravúrokat végrehajtva, a Slovan, a Gent és a Trabzonspor is esélyesebbnek számított. Márkkal elutaztunk Pozsonyba és Baselbe is, mindkettőnknek komoly élmény volt.

– Említette, a korábbi körülmények nem indokolták a sikereket. Ma az élcsapatoknál álomszép stadionok épülnek, az infrastruktúra láthatóan fejlődik. Vélhetően követi majd a játék is.

– A stadionok fejlesztése elengedhetetlen, a jó foci mellett megfelelő körülmények kellenek. A foci ma már iparág, minden ország ezen keresztül akarja megmutatni az erejét, fejlődését. Mindig jönnek újak, akik többet áldoznak, ezért is nehéz visszazárkózni. Tehetségeink mindig voltak, vannak és lesznek. Dunaújvárosban is vannak remek játékosok, élmény nézni Böőr, és Nikházi játékát. Középpályások, mint én voltam, ők is játsszák a focit.