Sport

2006.11.15. 03:29

Sírni a Dakaron

Sándorháza - Bozsik Péter után egy újabb sztárvendéget, ezúttal Palik Lászlót hívták meg a Pálhalmi BV Intézetbe, aki a rendhagyó közönségtalálkozón megnevettette közönségét.

Kovalcsik Katalin

Szeptemberben Bozsik Péter labdarúgó szövetségi kapitány, míg tegnap délután az autósportból, a Forma-1 világából és a Dakar raliról ismert Palik László volt a vendége a bv-intézet sándorházi létesítményének. Miután Schmel János ezredes köszöntötte a vendéget, elkezdődött a móka.

Nem elírás, hiszen Palik, Budai Ferenc televíziós szerkesztő-riporter közreműködésével - aki szintén résztvevője a sivatagi versenynek - frenetikus, már-már a rádiókabarét felidéző hangulatot teremtett a közönségnek, az intézmény dolgozóinak és a fogvatartottaknak. Pedig a téma csak a korábbiak és a következő, a január 6-án Lisszabonból elrajtoló Dakar rali volt. Mint ismert, a Palik László, Darázsi Gábor duó 2005-ben azt a bravúrt hajtotta végre, hogy a magyarok közül elsőként bejutott a legjobb húsz közé: a 18. helyen végzett.

Általában úgy vagyok vele: nagyon szeretnék már ott lenni, viszont amikor ott vagyok, akkor percenként teszem fel a kérdést, hogy mit keresek itt, mikor megyek már végre haza? Most is, már több hete kemény fizikai edzésekkel készülök az újabb versenyre, így például fekve kinyomom a 172 kilós súlyt. Erre azért van szükség, hogy az ember testileg és lelkileg is túlélje azt a 2-3 három hetet, amit nomád körülmények között tölt el. Ez nem, de az viszont megvisel, ha a verseny nem sikerül... A körülmények nem zavarnak, azt könnyen meg lehet szokni. Jellemző, az egyik verseny után, már itthon voltam, amikor a pesti utcán autózva hirtelen rám jött a szapora, s reflexből máris a környező bokrok felé néztem... A dolognak, a Dakarnak vannak ajándékai is, annyi csillagot mint a sivatagban, én még nem láttam, mintha rád szakadna az ég. Egyszerre lenyűgöző és félelmetes a környezet, főleg amikor éjszaka ott ragadsz a dűnék között. Ekkor a halálfélelem és a pánik, mint testvérek, kéz a kézben járnak. Ez velem is megtörtént, amikor egy 15 méteres zuhanás után azonnal jött a félelmetes homokvihar. Őszintén szólva becsináltam, hogy most mi lesz velünk... Vannak olyan pillanatok, amikor az ember behülyül, s nem fogad el segítséget. Megállt az autónk, látszólag senki sem volt körülöttünk 300 kilométer sugarú körben. Szereltünk, amikor azt vettem észre, hogy tőlünk pár méterre két szoknyás csávó, kezükben a dárdával, guggolva figyelt minket. És ez így tartott egy óra hosszán keresztül. Hogy kerültek oda, az rejtély... Persze, ha kell, segítenek, így mi is alkalmaztunk egyszer egy berber családot. Megalkudtunk, a pénzt eltéptük, felét megkapták, a másikat a rali után adtuk oda. Rá egy évre, amikor bajba kerültünk, láttam, hogy a kék hálóinges törzsfőnök és a családja egy gyári csapaton segít. Szóltam neki, ő emlékezett ránk, s azonnal otthagyták a menőket... A Dakaron mindenkinek az a célja, hogy átverekedje magát rajta. Én még ennyi síró férfit nem láttam, mint ott... - mesélte többek között Palik László, akit végezetül a női fogvatartottak egy plüssnyuszival leptek meg.

Nem elírás, hiszen Palik, Budai Ferenc televíziós szerkesztő-riporter közreműködésével - aki szintén résztvevője a sivatagi versenynek - frenetikus, már-már a rádiókabarét felidéző hangulatot teremtett a közönségnek, az intézmény dolgozóinak és a fogvatartottaknak. Pedig a téma csak a korábbiak és a következő, a január 6-án Lisszabonból elrajtoló Dakar rali volt. Mint ismert, a Palik László, Darázsi Gábor duó 2005-ben azt a bravúrt hajtotta végre, hogy a magyarok közül elsőként bejutott a legjobb húsz közé: a 18. helyen végzett.

Általában úgy vagyok vele: nagyon szeretnék már ott lenni, viszont amikor ott vagyok, akkor percenként teszem fel a kérdést, hogy mit keresek itt, mikor megyek már végre haza? Most is, már több hete kemény fizikai edzésekkel készülök az újabb versenyre, így például fekve kinyomom a 172 kilós súlyt. Erre azért van szükség, hogy az ember testileg és lelkileg is túlélje azt a 2-3 három hetet, amit nomád körülmények között tölt el. Ez nem, de az viszont megvisel, ha a verseny nem sikerül... A körülmények nem zavarnak, azt könnyen meg lehet szokni. Jellemző, az egyik verseny után, már itthon voltam, amikor a pesti utcán autózva hirtelen rám jött a szapora, s reflexből máris a környező bokrok felé néztem... A dolognak, a Dakarnak vannak ajándékai is, annyi csillagot mint a sivatagban, én még nem láttam, mintha rád szakadna az ég. Egyszerre lenyűgöző és félelmetes a környezet, főleg amikor éjszaka ott ragadsz a dűnék között. Ekkor a halálfélelem és a pánik, mint testvérek, kéz a kézben járnak. Ez velem is megtörtént, amikor egy 15 méteres zuhanás után azonnal jött a félelmetes homokvihar. Őszintén szólva becsináltam, hogy most mi lesz velünk... Vannak olyan pillanatok, amikor az ember behülyül, s nem fogad el segítséget. Megállt az autónk, látszólag senki sem volt körülöttünk 300 kilométer sugarú körben. Szereltünk, amikor azt vettem észre, hogy tőlünk pár méterre két szoknyás csávó, kezükben a dárdával, guggolva figyelt minket. És ez így tartott egy óra hosszán keresztül. Hogy kerültek oda, az rejtély... Persze, ha kell, segítenek, így mi is alkalmaztunk egyszer egy berber családot. Megalkudtunk, a pénzt eltéptük, felét megkapták, a másikat a rali után adtuk oda. Rá egy évre, amikor bajba kerültünk, láttam, hogy a kék hálóinges törzsfőnök és a családja egy gyári csapaton segít. Szóltam neki, ő emlékezett ránk, s azonnal otthagyták a menőket... A Dakaron mindenkinek az a célja, hogy átverekedje magát rajta. Én még ennyi síró férfit nem láttam, mint ott... - mesélte többek között Palik László, akit végezetül a női fogvatartottak egy plüssnyuszival leptek meg.

Nem elírás, hiszen Palik, Budai Ferenc televíziós szerkesztő-riporter közreműködésével - aki szintén résztvevője a sivatagi versenynek - frenetikus, már-már a rádiókabarét felidéző hangulatot teremtett a közönségnek, az intézmény dolgozóinak és a fogvatartottaknak. Pedig a téma csak a korábbiak és a következő, a január 6-án Lisszabonból elrajtoló Dakar rali volt. Mint ismert, a Palik László, Darázsi Gábor duó 2005-ben azt a bravúrt hajtotta végre, hogy a magyarok közül elsőként bejutott a legjobb húsz közé: a 18. helyen végzett.

Általában úgy vagyok vele: nagyon szeretnék már ott lenni, viszont amikor ott vagyok, akkor percenként teszem fel a kérdést, hogy mit keresek itt, mikor megyek már végre haza? Most is, már több hete kemény fizikai edzésekkel készülök az újabb versenyre, így például fekve kinyomom a 172 kilós súlyt. Erre azért van szükség, hogy az ember testileg és lelkileg is túlélje azt a 2-3 három hetet, amit nomád körülmények között tölt el. Ez nem, de az viszont megvisel, ha a verseny nem sikerül... A körülmények nem zavarnak, azt könnyen meg lehet szokni. Jellemző, az egyik verseny után, már itthon voltam, amikor a pesti utcán autózva hirtelen rám jött a szapora, s reflexből máris a környező bokrok felé néztem... A dolognak, a Dakarnak vannak ajándékai is, annyi csillagot mint a sivatagban, én még nem láttam, mintha rád szakadna az ég. Egyszerre lenyűgöző és félelmetes a környezet, főleg amikor éjszaka ott ragadsz a dűnék között. Ekkor a halálfélelem és a pánik, mint testvérek, kéz a kézben járnak. Ez velem is megtörtént, amikor egy 15 méteres zuhanás után azonnal jött a félelmetes homokvihar. Őszintén szólva becsináltam, hogy most mi lesz velünk... Vannak olyan pillanatok, amikor az ember behülyül, s nem fogad el segítséget. Megállt az autónk, látszólag senki sem volt körülöttünk 300 kilométer sugarú körben. Szereltünk, amikor azt vettem észre, hogy tőlünk pár méterre két szoknyás csávó, kezükben a dárdával, guggolva figyelt minket. És ez így tartott egy óra hosszán keresztül. Hogy kerültek oda, az rejtély... Persze, ha kell, segítenek, így mi is alkalmaztunk egyszer egy berber családot. Megalkudtunk, a pénzt eltéptük, felét megkapták, a másikat a rali után adtuk oda. Rá egy évre, amikor bajba kerültünk, láttam, hogy a kék hálóinges törzsfőnök és a családja egy gyári csapaton segít. Szóltam neki, ő emlékezett ránk, s azonnal otthagyták a menőket... A Dakaron mindenkinek az a célja, hogy átverekedje magát rajta. Én még ennyi síró férfit nem láttam, mint ott... - mesélte többek között Palik László, akit végezetül a női fogvatartottak egy plüssnyuszival leptek meg.

Általában úgy vagyok vele: nagyon szeretnék már ott lenni, viszont amikor ott vagyok, akkor percenként teszem fel a kérdést, hogy mit keresek itt, mikor megyek már végre haza? Most is, már több hete kemény fizikai edzésekkel készülök az újabb versenyre, így például fekve kinyomom a 172 kilós súlyt. Erre azért van szükség, hogy az ember testileg és lelkileg is túlélje azt a 2-3 három hetet, amit nomád körülmények között tölt el. Ez nem, de az viszont megvisel, ha a verseny nem sikerül... A körülmények nem zavarnak, azt könnyen meg lehet szokni. Jellemző, az egyik verseny után, már itthon voltam, amikor a pesti utcán autózva hirtelen rám jött a szapora, s reflexből máris a környező bokrok felé néztem... A dolognak, a Dakarnak vannak ajándékai is, annyi csillagot mint a sivatagban, én még nem láttam, mintha rád szakadna az ég. Egyszerre lenyűgöző és félelmetes a környezet, főleg amikor éjszaka ott ragadsz a dűnék között. Ekkor a halálfélelem és a pánik, mint testvérek, kéz a kézben járnak. Ez velem is megtörtént, amikor egy 15 méteres zuhanás után azonnal jött a félelmetes homokvihar. Őszintén szólva becsináltam, hogy most mi lesz velünk... Vannak olyan pillanatok, amikor az ember behülyül, s nem fogad el segítséget. Megállt az autónk, látszólag senki sem volt körülöttünk 300 kilométer sugarú körben. Szereltünk, amikor azt vettem észre, hogy tőlünk pár méterre két szoknyás csávó, kezükben a dárdával, guggolva figyelt minket. És ez így tartott egy óra hosszán keresztül. Hogy kerültek oda, az rejtély... Persze, ha kell, segítenek, így mi is alkalmaztunk egyszer egy berber családot. Megalkudtunk, a pénzt eltéptük, felét megkapták, a másikat a rali után adtuk oda. Rá egy évre, amikor bajba kerültünk, láttam, hogy a kék hálóinges törzsfőnök és a családja egy gyári csapaton segít. Szóltam neki, ő emlékezett ránk, s azonnal otthagyták a menőket... A Dakaron mindenkinek az a célja, hogy átverekedje magát rajta. Én még ennyi síró férfit nem láttam, mint ott... - mesélte többek között Palik László, akit végezetül a női fogvatartottak egy plüssnyuszival leptek meg.

Általában úgy vagyok vele: nagyon szeretnék már ott lenni, viszont amikor ott vagyok, akkor percenként teszem fel a kérdést, hogy mit keresek itt, mikor megyek már végre haza? Most is, már több hete kemény fizikai edzésekkel készülök az újabb versenyre, így például fekve kinyomom a 172 kilós súlyt. Erre azért van szükség, hogy az ember testileg és lelkileg is túlélje azt a 2-3 három hetet, amit nomád körülmények között tölt el. Ez nem, de az viszont megvisel, ha a verseny nem sikerül... A körülmények nem zavarnak, azt könnyen meg lehet szokni. Jellemző, az egyik verseny után, már itthon voltam, amikor a pesti utcán autózva hirtelen rám jött a szapora, s reflexből máris a környező bokrok felé néztem... A dolognak, a Dakarnak vannak ajándékai is, annyi csillagot mint a sivatagban, én még nem láttam, mintha rád szakadna az ég. Egyszerre lenyűgöző és félelmetes a környezet, főleg amikor éjszaka ott ragadsz a dűnék között. Ekkor a halálfélelem és a pánik, mint testvérek, kéz a kézben járnak. Ez velem is megtörtént, amikor egy 15 méteres zuhanás után azonnal jött a félelmetes homokvihar. Őszintén szólva becsináltam, hogy most mi lesz velünk... Vannak olyan pillanatok, amikor az ember behülyül, s nem fogad el segítséget. Megállt az autónk, látszólag senki sem volt körülöttünk 300 kilométer sugarú körben. Szereltünk, amikor azt vettem észre, hogy tőlünk pár méterre két szoknyás csávó, kezükben a dárdával, guggolva figyelt minket. És ez így tartott egy óra hosszán keresztül. Hogy kerültek oda, az rejtély... Persze, ha kell, segítenek, így mi is alkalmaztunk egyszer egy berber családot. Megalkudtunk, a pénzt eltéptük, felét megkapták, a másikat a rali után adtuk oda. Rá egy évre, amikor bajba kerültünk, láttam, hogy a kék hálóinges törzsfőnök és a családja egy gyári csapaton segít. Szóltam neki, ő emlékezett ránk, s azonnal otthagyták a menőket... A Dakaron mindenkinek az a célja, hogy átverekedje magát rajta. Én még ennyi síró férfit nem láttam, mint ott... - mesélte többek között Palik László, akit végezetül a női fogvatartottak egy plüssnyuszival leptek meg.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!