Nem akarok elmenni

Kollégiumunkban április 26-án tartottuk a ballagást, ahol abban az élményben volt részem, hogy a búcsúzók nevében én "követhettem el a beszédet". Remélem, ez a részlet a szövegből  képet ad arról, hogy milyen is a koleszos élet, és főleg a ballagás!
 
Mikor több mint öt évvel ezelőtt megkaptam a levelet, miszerint felvettek a Telekibe, elszomorodtam. Nem akartam kollégista lenni, nem akartam kiszakadni a régi életemből!  Nem tudtam, hogyan fogom kibírni, mivel lelki szemeim előtt egy diákbörtön lebegett, nem pedig a nagybetűs Koli, ami azóta az otthonommá lett.

Nincsen a kollégista léthez fogható dolog a világon. Persze, nem könnyű megszokni a kis szobát, a menzakaját meg a közös zuhanyt, de ha egyszer az ember lánya ráérez az ízére, a kollégium fanyar humorára, az többé nem ereszti.

 
A kollégium egy csoda, akár beismerjük, akár nem, hiszen ő, ez az épület, a tanárok, a diákok, az írott és íratlan szokások tettek minket azzá, akik ma vagyunk. Itt nőttünk fel, itt lettünk nővé. Itt tanultuk meg, milyen fontos is a pontosság, hogy hogyan találjuk meg a kiskapukat, hogyan éljünk együtt másokkal - lehetőleg anélkül, hogy egymásnak esnénk - és még rengeteg olyan leckét, amire sehol másutt nem tanítottak volna meg minket.  A kilenc emelet szemtanúja volt boldogságunknak, nevetésünknek, nagy csalódásainknak, sok elsőnek és utolsónak. Akármit is tettünk középiskolás éveink alatt, a kollégium volt az a hely, ahová mindig is futhattunk segítségért, vagy éppen egy vállért, amin kisírhatjuk magunkat.
 
És mindez most  lezárul.  Furcsa belegondolni, hogy nem lesz több ágyfoglalás, nem fogjuk többször találgatni, hogy mi is lesz hétfőn az ebéd, valamint többet már olyan kifogásokat sem kell kitalálnunk, hogy miért késtünk, miért nem tudunk lemenni tematikusra, vagy miért is kell még annak a villanynak égnie. Most valami véget ér, valami lezárul. Mikor majd bőröndökkel a kezünkben utoljára kilépünk a kollégium ajtaján a nyári napsütésbe, egy darabot itt hagyunk majd a lelkünkből a zengő folyosók és a nevető diákok között. Öt évvel ezelőtt nem akartam idejönni. Most nem akarok elmenni.

Szujer Orsolya,
Nemes Nagy kollégium,
Székesfehérvár


További cikkeink a Séta-térből