Amire azt mondja, ez tényleg én vagyok – Avagy miben rejtőzik a Puskás Peti-koncepció titka

Tudjuk, hogy a színház és az ének kiskorod óta az életed része, de honnan jött az ötlet, hogy Danival, az öcséddel zenekart alapítsatok?

– Dani elkezdett zenélni, én már régebb óta szerettem volna egy zenekart, s megtetszett az a zenei irány, amit ő képviselt. Ezért úgy éreztem, hogy eljött az ideje a váltásnak és olyan zeneírásnak, mely a szívemből jön, amire azt tudom mondani, hogy ez tényleg én vagyok. Így közösen elkezdtünk zenélni, majd egy év alatt bekövetkezett a siker. Úgy éreztük, utol kell érnünk magunkat abból a szempontból, hogy sikeresek voltak a dalok, de még nem állt mögöttünk produkció, szóval megalapítottuk a zenekart. Azóta is a legjobb döntésnek gondolom ezt.

Ha van szabadidőd, mivel töltöd?

– Sportolással töltöm, mert egyrészt fontosnak tartom, hogy kondiban tartsam magam, hiszen mégiscsak színpadon játszom, és öregszem, szóval jó lenne, ha nem aputesttel mennék fel a színpadra (elneveti magát), másrészt pedig ez az, ami kikapcsol.

A legújabb zenéd Tamáska Gabival debütált, hogyhogy vele közösen született meg ez a dal?

– Egy szórakozóhelyen ültünk, és arra gondoltam, hogy kellene megint egy szólódalt írnom, valami mást…, éjszakai, lassú, bensőséges, amiben nem történik semmi, csak egy életérzés, ami erről szól. Mivel ez a vonal nem illik a The Biebershez, és ha már Gabival született meg ez az ihlet, miért ne vele csináltam volna meg?

Általában hogyan zajlik az a folyamat, amikor kitalálod, milyen legyen, hol játszódjon egy videóklip?

– A Puskás Peti-koncepció nagyon egyszerű, a lényeg, hogy ne történjen benne sok esemény, ne legyen egy klasszikus klip, ne legyen benne sok playback rész, úgy, mint az új dalom, a Helosziaélet videóklipjében. De a Biebersnél úgy gondolom, hogy fontos a vizualitás, a fények, és azt az érzést hozzuk, amit a koncerteken nyújtunk.

Egy-egy klip vagy X-faktor adás után, ha kapsz visszajelzéseket, és azok között van ne­gatív is, azt hogyan viseled?

– Hát igen, az X-faktor után az ember mindig kap negatív visszajelzést is, de nem nagyon szoktam foglalkozni vele. Elolvasok minden levelet, kommentet egyébként, néha válaszolok is, sőt fontosnak érzem, hogy időnként válaszoljak bizonyos dolgokra, bizonyos kommentekre. Hozzá vagyok ehhez szokva, végül is ez az életem része, hogy kommunikálok, hogy valamit üzenek a világnak, és arra válaszokat kapok, majd ebből egy újabb folyamat indul el. Egyáltalán nem állok hadilábon ezzel, úgy gondolom, teszem a dolgom, ahogy szeretném, és egyáltalán nem félek attól, hogy ez valakinek nem tetszik.