Kocsonya: egy kulináris közösséget kovácsoló kellemes kaland

A kocsonyafőzés sokak számára valami vér- és főleg zsírfagyasztó kaland, ami nehézkes, bonyolult és a végeredmény egy nagyon zsíros, kellemetlen valami. Természetesen itt nem a kocsonyakedvelők táboráról van szó, hiszen aki megszerette, annak már nemcsak hogy óriási különbségek vannak kocsonya és kocsonya között, de számukra a kocsonyaevés egy egész komoly rituálé.

Na de ne együnk előre a sertés zsírjára! Kezdjük az elején! A kocsonyafőzésnek egyetlen nehéz pontja van, és ez a főzni tervezett húsok, illetve húst szinte alig tartalmazó részek előkészítése. Mert annak a fülnek, faroknak, orrnak, körömnek és a melléjük kerülő sok-sok bőrkének olyan tisztának kell lenni, mint a patyolat. Ez az egy, amihez sok erő és kitartás kell. Ha ez megvan, akkor mindegy, hogy hány főre főzünk, mert innentől már csak egy nagy fazék és pár apróság kell a kiváló végeredményhez.

Hogy hogyan lesz ez közösségkovácsoló kocsonya? Van egy apró, ám lelkes csapat, a Vértesi Betyárok Túra Társaság, akik a csókakői vár alól indultak kiadós kirándulásra. A cél a Gánt községhez tartozó Kápolnapuszta és annak temetője volt. A tagok nagy része már két nappal korábban összegyűlt egy kellemesen befűtött nyárikonyhában, hogy megfőzze a kocsonyát. Amíg egyik hús tisztult a másik után, beszélgettek, és persze Ezerjót ittak, némi szódával. Utána feltették a hideg vízbe a húst, az egész borsot, babérlevelet, sót, fokhagymát és még pár titkos összetevőt, és a forrás után takarékon mocorgott az anyag. A barátok addig ünnepelték, hogy ez ilyen szépen sikerült, míg a nyárikonyha tulajdonosa, a kocsonyafőzés ötletgazdája egyedül nem maradt. Ő Pince Lajos, aki magára vállalta a kész ételek testreszabását. A végeredmény 32 tányér kocsonya lett, és közöttük volt kettő teljesen kezdőknek való, ami azt jelenti, hogy csak lé került a fedeles dobozokba. Akik már tudták, mi az a kocsonya, és ízlett is nekik az üres, emiatt egy szinttel feljebb kívántak lépni, azoknak kettévágott főtt tojások dermedtek a dobozaikban. Van a csapatban pár megrögzött „városi”, akik csak kockahúst esznek, azaz nem lehet benne bőr meg zsír és csont sem. Nekik a kocsonyába főzött csülök színhús darabjai süllyedtek a tálkák fenekére. Persze volt pár vérprofi is, meglepő módon éppen a hölgyek közül került ki a legtöbb. Ők kapták a valódi kocsonyahús-darabokat.

Aztán eljött a túra napja. A törkölypálinkával működő belsőégésű gyaloglók nekivágtak a nagy kocsonyaszortírozás után a hegynek, a csúcsról visszanéztek a szemben magasodó sötét Bakonyra, majd leereszkedtek a völgybe, ahol az orosz katonák által kipusztított falu temetőjét ma is tisztán tartja Gánt és az emlékezet. Tiszteletteljes főhajtás után, valamennyivel arrébb, felszállt a füst, de csak a hangulat kedvéért, hiszen mindenki elővette a kocsonyáját, és volt, aki kenyérrel, parázsban sült krumplival, ecettel, citromlével, erős paprikával vagy éppen magában fogyasztotta el az egyhangúnak beállított eledelt. A műszerezettség sem egységes, van, aki bicskával vagy késsel-villával eszi, és van, aki kanálra esküszik. A profik persze az ujjaikkal, melyek közül egyik hófehér csonthenger bukkan elő a másik után.

Az sem baj, ha valaki étkezési zselatinból főzi, és főtt répa kandikál ki az aszpik dermedt tükréből, a lényeg, hogy mindenki legyen a közösség tagja.