2017. 12. 30. 06:30 |

Kutyatartó ember január elsejei legfőbb feladata mielőbb számba venni, vajon a ház melyik szegletébe bújhatott a szilveszteri petárdaháborútól megrémült négylábú társ. Egyáltalán megvan-e még, vagy világgá menekült, mint annyi cimborája ezen a zajos éjszakán? Ha nagy sokára megleli végre, akkor is van még feladat: életre kell masszírozni az állat lelkét, vissza kell hozni a rémületből. Meg kell győzni szegényt, hogy mégsem jött el a világvége.

Mintha nem lenne elég az állatmenhelyeknek az örökös zsúfoltság, újév reggelén feje tetejére áll minden. Véget nem érő ebáradatról szólnak ilyenkor a hírek. Elszakított láncok, kidőlt kerítések emlékeztetnek a kutyapánik drámai óráira. Amelyik menekültet sikerül befogni, az itt, a menhelyen reszket, reménykedve, talán megtalálja őt a leizzadt, sápadt gazdi… Társa napokig bolyong, visszautat keres, egyre kevesebb eséllyel. És ott vannak az utak szélén heverő, elcsapott áldozatok, akik már nem várnak semmit, csak őket várja még valaki…

Odáig „civilizálódott” az emberi technika, hogy segítségével leghűbb társunkat zavarjuk világgá.

Soha nem tudtam felfogni a petárdadurrogtatás értelmét. Vajon milyen szellem lapulhat abban az emberben, akinek

az okoz örömöt, ha riadalmat kelt egy másik élőlényben?

A pszichológus azt mondja, valami kisebbségiérzés-félében szenved a hajigáló: ha rémületet okozhat, többnek érzi magát. Furcsa és elszomorító.

Néha nem a kutyák viselkedése állati.

Hozzászólások