2017. 12. 08. 06:30 |

Drága édesanyám erős asszony, életem eddigi 54 évében kétszer hívott fel sírva telefonon.

Először 1999. március 24-én. Aggodalomtól elfúló, könnyekkel áztatott hangon csak ennyit tudott mondani: „Bombáznak bennünket, fiam.” Ekkor kezdődött meg a NATO – a cinikus és álnok – Irgalmas angyal nevű hadművelete Szerbia ellen. (A NATO nem sokat tudhat az irgalomról sem és az angyalokról sem.)

Másodszor 2011. augusztus 25-én, de ekkor már a boldogság könnyei itatták át szavait, alig értettem a világát megváltó örömhírt: „Letettük a magyar állampolgári esküt, fiam!” És láttam lelki szemeim előtt tisztességben, a családjukért küzdve megőszült szüleimet, amint még az ünneplőruhát sem vetették le, máris tárcsáztak. Ó, ha ezt a derék, a reményt paraszti konoksággal soha fel nem adó nagyapáim is megérhették volna!

Mert a lélek nem ismer határokat.

Szabadon szárnyal, vándorol akkor is, ha a porhüvely helyhez kötött, ha a testet erőszakkal letépték az anyatestről. Közeli idegenben, saját földjén megtűrt szomszédként sóvárog egy testvéri ölelésre. Szülőföld? Haza? Mindkettő, de csak a szív titkos rejtekeiben.

2004. december 7-én egy ismerősöm (kollégát nem tudok mondani, barátot semmiképpen) megkérdezte tőlem: „Te mire szavaztál? Igenre vagy nemre?” Akkor már két napja kábán, értetlenül kóvályogtam. Ez talán nem is az a világ. Nem szabad annak lennie! Szerencsére azóta kiderült, hogy a világ tud másmilyen is lenni.
Tizenhárom éve azonban csak néztem értetlenül az ismerősömre, a kérdését sem értettem. Csak annyit tudtam neki mondani:
„Szerinted?”

Hozzászólások