Egy rejtélyesen eltűnt díjról is mesélt Törsök Márta színésznő

A színészet immár több mint ötven éve életének fontos része. Anno a Videoton Színpad tagjaként kezdte amatőr színjátszó pályafutását, később az abból kiváló Szabad Színház társulatának tagjaként folytatta színpadi karrierjét. Természetesen beszéltünk színházról is, ám először arra kértük Törsök Mártát, hogy otthoni, személyes kedvenc tárgyáról meséljen nekünk. Az édesanyja által készített kefetartó ma már nem lát el funkcionális feladatokat, ám még mindig szem előtt van. Bekeretezve hordozza magában az emlékeket.

A legjobb női alakításért járó elismerést, díjat is elnyerte

– A tárgyi emlékek kalandos utat járnak be, nagyon sok mindent elveszítettem, de vannak dolgok, amelyekhez az ember körömszakadtáig ragaszkodik – kezdte Törsök Márta. – Édesanyám egyik kézimunkáját a mai napig őrzöm, ez egy hímzett kefetartó. 1932-ben készítette, milyen jó, hogy ezt ráírta! Ez egy jeles és szomorú év volt az életében. Ekkor kilencéves volt, az édesanyja már hosszú-hosszú évek óta ágyban fekvő beteg volt. Tulajdonképpen azért varrta ezt a kefetartót, hogy jobb kedvre derítse súlyos beteg édesanyját, másrészt – talán nem is tudatosan – emléket is akart állítani neki. A vászontartó, amelyen édesanyja monogramja is rajta van, Törsök Mártához került, aki annak rendje és módja szerint használta is a tartót, amelyen egy idő után meglátszódtak az évek, ezért aztán úgy döntött, bekeretezteti a különleges alkotást, amely azóta a falon kapott helyet. A kedvenc tárgyaknál maradva előre ugrottunk az időben és a színház világába csöppentünk. Balassagyarmatra, a Nemzetközi Színjátszó Fesztivál helyszínére érkezünk.

– Ez 1967 táján volt, akkor még a Videoton Színpad tagja voltam. A legnagyobb meglepetésemre elnyertem a legjobb női alakítás díját, és kaptam egy nagyon szép kristályvázát. Ezt egy költözés során olyan helyre tettem, ahol biztos voltam benne, hogy nem eshet baja, ám amikor elő akartam venni, sajnos már nem volt ott. Fénykép őrzi a pillanatot, amikor átadták, de maga a váza sajnos már nincs meg – mesélt a csodálatos és egyben kissé szomorú emlékről a Szabad Színház társulatának tagja, aki a Kozma Gusztáv rendezésében színpadra vitt Tisztességes tolvajok című darabban nyújtott alakításáért kapta a szóban forgó díjat. A szerep érdekessége, hogy Márta egyszerre két lányt játszott, így gyakorlatilag a színpadi játék során a saját szavába kellett vágnia a lányok beszélgetése során.

– Akkoriban a pódiumjáték volt a divat, minden amatőr társulat követte az irányzatot. Abszolút letisztult, szinte üres színpadon játszottunk, egy fekete ruhában, fehér gallérban. A figura megjelenítésében sem a tárgyak, sem a jelmezek nem tudtak segíteni. Csak saját magunkra számíthattunk – fogalmazott Törsök Márta, aki elmondta, számára a ruhák mindig fontos szerepet töltöttek be a színpadon.

– Nemcsak az a fontos, hogy az ember jól érezze magát a jelmezben, hanem a ruhának tükröznie kell a szituációt, a kort, a megformálandó alakot. Ezeket egy jelmeztervező pontosan tudja. Nálunk nincs jelmeztervező, így mindenki abból főz, amije van. Van egy komoly jelmeztár, de nem mindig talál az ember tökéletes darabot – mesélt a színésznő.

A kezdet kezdetén játszottak egy Márai-darabot, Az igazit. A 30-as évek közepén játszódik a mű, amelyben egy anyóst alakított Törsök Márta. Mint mondta, eleinte nagy fejtörést okozott azon jelmez megtalálása, amely tükrözi az általa alakított szereplő társadalmi helyzetét, életkorát, de mégsem hivalkodó, és igazodik a többiek jelmezéhez is.

– Bejártam Tolnát-Baranyát, mindenféle turkálókat, de még mindig nem volt meg a tökéletes ruha. Azt már tudtam, hogy valamilyen selyemruha jó lenne, fehér csipke­gallérral, kalappal, sétabottal. Panaszoltam is egyik barátnőmnek, hogy égen-földön nem sikerült beszereznem az elképzelt ruhát. Erre mondta, hogy van neki egy ruhája, úgy kapta valakitől, de nem viselte. Elővette a szekrényből, és abban a pillanatban tudtam, hogy ez az, amit kerestem. Egy fehér csipkegallérral és kalappal lett teljes a figura – beszélt az emlékezetes ruháról. Mint mondta, minden jelmeznek megvan a maga története.