2012.10.14. 11:46
Mellbe szúrva
A lány csak állt és némán bámult maga elé. Gondolatok száza futott át az agyán. Képek villantak be s tűntek el, ahogy jöttek. Mindeközben az orvos csak mosolygott, biztatóan, kellemesen.
Daganat. Csak egy szó. Ragozhatjuk is, csomó, mirigy, góc...
Teljesen mindegy a vége ugyanaz. Több emberrel találkoztam már, akinél daganatot
diagnosztizáltak, furcsa, némelyik hatalmas életkedvvel vetette bele
magát az életbe, mintha mindent be akart volna pótolni, amit elmulasztott. Mintha elég lenne pár év, pár hónap arra, hogy az ember ÉLJEN, hogy kipróbáljon mindent, hogy szeressen, hogy öleljen, hogy boldog legyen...
Mintha eddig nem is számított volna az élete, csak most, hogy megtudta: beteg.
Aztán mások úgy gondolják, legszívesebben elmenekülnének a világ végére, elbújnának, egyedül, magányosan, megoldanák a problémájukat. Mindenki egymaga akarja megoldani ezt a problémát, titokban, halkan, mintha szégyellni kellene. Bár, mondják, meghalni is egyedül kell. Győzni viszont nemigen lehet egyedül. Csak az igazán nagy hősök tudnak egyedül csatát nyerni. A legtöbbünknek kell valaki. Valaki, aki támogat, aki erőt ad, aki biztat, aki szorít értünk, aki kitart, mikor mi feladnánk. Már megtanultam harcolni.
Ahogy a lány is megtanult. Erős volt, kemény, belenevelte a világ.
Most is erősen tartotta magát, nem akart ijedtnek látszani, s nem akart megrémülni. Nagy szemeivel bámult csak a falra, míg vele szemben a fehérköpenyes beszélt. A szavak úgy cikáztak át a fején ahogy a képek. De a csomó mégis ott volt a mellében. Aztán mintha mi sem történt volna, ment tovább az élet, a szokásos mosoly az arcán, a csillogó szemek. S a hazugságok nap mint nap a világnak. „Jól vagyok, nincs semmi baj, nem történt semmi, csak egy ultrahang, csak egy vérvétel, csak egy rutinműtét.”
Ma Magyarországon minden második nőnél diagnosztizálnak daganatot a mellben.Valljuk be, mégsem figyelünk oda magunkra. Bebeszéljük magunknak, hogy nálunk minden rendben. Mi bajunk lehetne? Hiszen vigyázunk magunkra, mindent megadunk szervezetünknek, ami kell, kényelmes melltartót hordunk, a legminőségibb krémeket, testápolókat használjuk, és még a sportnál is odafigyelünk. Aztán mégis beüt a baj és értetlenül állunk minden előtt. Pedig hányszor kapcsoltuk el a tévében a mellrák ellenes kampányt? Hányszor pillantottunk az orvosnál az efféle szórólapokra, melyeket aztán valamiért mindig otthagytunk? Annyi, de annyi alkalom lenne az életben, amit komolyan kellene venni, oly sok figyelmeztetés, jelzés, mely felett önkéntelenül is áthaladunk. Úgy látszik. ez már egy berögződött probléma, hogy csak a bajban figyelünk oda egymásra és önmagunkra.
Probléma, melyre nem tudom mi lenne a megoldás... Egy biztos, kellenek emberek, szemek, ölelések, kezek, illatok, érzések, ahhoz, hogy éljünk és kellenek a harchoz is. Hogy aztán csatát nyerve legyen kinek a nyakába ugranunk és köszönetet mondani, amiért végig vívta velünk életünk legnagyobb harcát.