Este gyertyát gyújtunk!

Nemrég - éppen advent heteiben! - rosszullétem miatt kórházba kerültem. Szorongásokkal telve léptem be a kórterembe. Nagyon súlyos betegek feküdtek az ágyakon. Szorongásom azonban hamarosan oldódni kezdett, amikor mosolygós arccal az ügyeletes orvosnő lépett hozzám. Kedvesen bemutatkozott, a hivatalos kikérdezés után még arra is szakított időt, hogy pár szóval az életem felől érdeklődjön. A nővérkék folytonosan serénykedtek, tették emberi szolgálatukat - ahogy ma (tudom!) csak nagyon kevesek. Amit a szakmai elhivatottság mellett is, csak emberségből, szívbéli szeretetből, ember az emberért tenni akaró cselekvő szeretet érzésével lehet. Hogy megvannak-e fizetve, vagy alulfizetettek, milyenek a gyógyítás körülményei, nem firtatom, nem firtattam, rajtuk pedig nem láttam, nem látszott, csak a mosoly szemük szegletében! Kedvesen, mérhetetlen türelemmel mosdatták a magatehetetlen betegeket. Testüket krémekkel kenegetve, nehogy fájdalmas felfekvés keletkezzen. Masszírozták a beteg sarkait, majd gézzel kötötték be, és annak örültek, ha tehettek valamit a rájuk szoruló emberért A szorongásaimat tehát az ámulat (csodálat?) váltotta fel.

Időközben meghalt az egyik betegtársam. Mielőtt azonban a proszektúrára vitték volna, még arra is odafigyeltek, hogy néma főhajtással, egy egymondatos imával tisztelegjenek eltávozott embertársunk emléke előtt. Nem sokkal ezután, az egyik reggel észrevették, hogy a szokásosnál kissé zárkózottabb vagyok. Azonnal érdeklődtek, hogy mi a baj? Elmondtam, hogy a férjem halálának ma van az évfordulója, és azért vagyok bánatos, mert most még egy szál gyertyát sem tudok meggyújtani Teltek a percek, röppent az idő, és én emlékeimmel takarózva, hunyt szemmel a férjemmel együtt töltött szépségesen nehéz évtizedre, gyermekeimre, unokáimra és dédunokámra gondoltam, amikor is időutazásomnak gyöngéd szólongatás vetett véget. Felnéztem, és csodát láttam. Egy angyalmosolyú nővérke állt előttem, kezében szépen feldíszített tálcán mécses volt, és mintha az a világ legtermészetesebb dolga lett volna, ezt mondta: Este gyertyát gyújtunk!

Leírni azt a hálaérzést és örömet, amit ott és abban a pillanatban éreztem, ma sem tudom! Kavarogtak bennem a múlt és jelen katartikus képei, érzései. Istenem - gondoltam -, ezeknek a földre szállt angyaloknak nehéz, embert próbáló hivatásuk gyakorlása közben még arra is kiterjed a figyelmük, hogy valakinek lelki fájdalma, bánata van!

Advent táján korán száll le az este. Éppen látogatási idő volt, amikor a három szolgálatban lévő nővérke jött be a szobánkba, egyikük kezében öngyújtó volt. - Most meggyújtjuk a gyertyát - mondta -, majd miután a bennlévőket is közelebb hívta, meggyújtotta a mécsest. A meghatódottságtól szólni azonnal nem tudtam, majd elcsukló hangon ezt mondtam: Drága társaim! Ezt a gyertyát a szeretet küldte azért, hogy méltóképpen emlékezzem drága férjem halálának évfordulójára, égjen a láng érte! Égjen mindazokért is, akik szerettek, akiket szerettünk és nincsenek már velünk. De égjen ez a láng mindnyájunkért, érte és értem, hogy soha ne tévedjünk le arról a szeretet-útról, amit ma megtaláltunk.

Ezek után önkéntelenül is összeölelkeztünk! Soha nem felejtem el azt a napot. Csodát láttam, csodában részesültem, és újabb bizonyságot arra - amiben egész hosszú életemben mindig is hittem! -, az emberek igenis jók! Találkoztam a jósággal, a lelkiismeretes odaadó munkával. Talán sok ember, embertársam mondja majd magában: semmiség az egész! Nékem ez (az) a semmiség abban az órában és percben hitem visszaigazolása, tovább erősödése, maga a boldogság volt. Köszönöm a sorsomnak, hogy azzal a nappal megajándékozott.

Kenyeres Hajnalka