Kopjafát állítottak és avattak fel a fehérvárcsurgói református templomkertben

A kopjafa tulajdonképpen egy faragott jelfa, és mint a nevében is szerepel; jelez valamit. De emlékeztet is valamire, figyelmeztet is valamire, és gondolkodásra is késztet. Az adományozók is ilyennek szánták ezt a kopjafát, emlékeztetőnek, és figyelmeztetőnek!

A kopjafán 4 táblát helyeztek el, nevekkel és évszámokkal belevésve. Az első táblán a lelkészek nevei szerepelnek, a kezdetektől napjainkig. A másikon a tanítók nevei láthatóak az 1948-as államosításig. A 3-4. táblán gondnokaink névsora olvasható, hiszen 99 névről van szó.

A kezdetek kifejezést kicsit magyarázni, pontosítani kell! Ebben az esetben azt jelenti, hogy amióta írásos feljegyzések, iratok maradtak fenn az egyháznál, a történelem viharaiból. Természetesen ez előtt is volt itt élet, volt itt egyház. Ennek alátámasztásáként egy fontos bejegyzés olvasható az 1736-tól vezetett református anyakönyvek egyikében, a következőképpen:

„Áttestálta Keresztes György. Tudgya, hogy Béts meg Szállása előtt 25. Esztendővel is volt ezen Tsurgói Ekklában Prédikátor Lutheránus, kik közül ismerte Hartzi, Tóth, Fedémesi nevén levőket. Fedémesi idejében Béts alá menvén a Török 1683-al elpusztult a falu. Sokára ismét meg szállták a falut és mivel többen lettek Kálvinisták, úgy hoztunk Kálvinista Prédikátort.”

Az idézetből egyértelműen kiolvasható, hogy 1683-ban (Fehérvár)Csurgó elpusztult. Az is tényként megállapítható, a pusztulás előtt evangélikus hitű volt a település, hiszen ilyen vallású prédikátorai (lelkészei) voltak. A szövegből az is kiviláglik, hogy az akkori lakosság nagy része a török támadásnak áldozatául esett! A visszatérő töredék régi lakossággal szemben az új betelepülők vallása jelentős többségbe került, a református hit teljesen átformálta az itteni életet, hiszen „Kálvinista Prédikátort”, mai szóhasználattal református lelkészt fogadott szolgálatba a falu. De mi is történt ebben az évben?

Az 1683. évi tél végén, kora tavasszal indul meg az oszmán haderő Bécs elfoglalására, a Balkán, Belgrád, Bátaszék, Szekszárd, Székesfehérvár, Győr útvonalon vonul a sereg. Tanulmányokban olvasható, hogy ez év kora nyarán felégetik az előőrsök – többek között – Mórt, Kisbért, és Csurgó is ekkor pusztul el. Aki tud, menekül a közeli erdőkbe, hegyekbe, aki nem, azt levágják, meghal! Nem tudjuk, hány csecsemő, gyermek, fiatal, felnőtt és aggastyán esik áldozatul! Nem tudjuk, hány család bomlik fel, esik töredékére, hány árva, esetleg sebesült marad hátra. Nem tudjuk, a megmaradottaknak meddig kell bujkálniuk, a halottak mikor kerülnek végleges nyughelyre. De az iszonyat, a rettegés, a félelem, a gyász tartós „lakosként” költözik a menekülők lelkébe, mindennapi életébe!

Ádáz, többhetes ostrom zajlik Bécs elfoglalására, a védők már-már feladják, amikor szeptember 12-e reggelén megérkeznek a lengyel királyság felmentő hadai. Óriási küzdelem bontakozik ki a keresztények és a törökök között, közben a védők is kitörnek a városból, és együttes erővel súlyos vereséget mérnek az oszmánokra. Másnap reggel a török had maradványa visszaindul ugyanezen ezen az útvonalon. Közben kitör a pestis, és a sereg egy része két hónapig táboroz Csurgó környékén, amelyről több kutató is beszámol. (Található olyan tanulmány az 1860-as évekből is, amely ezt a tényt megerősíti, és rámutat, hogy az elhunytakat a református temetőnél tömegsírban helyzik el. Azt is megjegyzi, hogy ennek helye még abban az időben a helyszínen kivehető volt.)

Ez a támadás, a Bécs elleni ostrom felrázza Európát! Van egy kegyelmi időszak, amikor az uralkodóházak nem egymással hadakoznak, hanem összefognak, és döntenek a török kiűzéséről Európából. Ennek az összefogásnak eredményeként 1686-ben szabadul fel Buda!

A lelkészek tábláján az első név Husz Péteré, aki 1687-ben áll szolgálatba itt Csurgón. A falu pusztulásától 4 év telik el, és az itt élni akaró közösség már lelkészt tud fogadni. Az 1687-es dátum azért is fontos, mert ekkor űzik ki a törököt Csókakőről. Csak a következő évben, 1688-ban szabadul fel Székesfehérvár. A 150 éves török uralom ezzel megszűnik ezen a vidéken!

Tehát ez a kopjafa emlékeztet a pusztulásra, de emlékeztet a feltámadásra, az újjászületésre, az új honfoglalásra is! A kopjafán azok nevei szerepelnek, akik az elmúlt 333 évben vitték itt a fáklyát, mutatták az utat, példát, hitet, tudást adtak, szervezték az itteni életet. De ez a kopjafa több ennél, emlékeztet azokra az ezrekre, akik kint nyugszanak a temetőben, az ősökre, az elődökre. Akiknek munkája, áldozatvállalása, kitartása, szorgalma és összefogása megőrizte és éltette a közösséget. Mert hangsúlyozni kell: összefogása nélkül nincs ez a település, nincs ez az egyház, nincs ez a templom! A múlt ismerete olyan, mint a fának a gyökere. Minél mélyebbre hatol, annál jobban kötődik ahhoz a helyhez, annál szilárdabban áll. A múlt ismerete olyan biztos alapot ad, mint a Bibliában olvasható a kősziklára épült ház esetében!

De ez az emlékoszlop figyelmezteti a most élőket a jövőre, a jövővel kapcsolatos feladataikra! Mert amit itt az ősök létrehoztak, felépítettek, megőriztek, megtartottak és örökségül hátrahagytak, azt a ma élőknek védeni, ápolni kell! De tovább kell adni gyermekeiknek, unokáiknak, a jövő nemzedékének, ahogyan ez a korábbi generációknál is megtörtént! Erre a kötelezettségre is figyelmeztet ez a kopjafa!

De ez az emlékoszlop az összetartozás jelképe és kifejezője. Ezen az ünnepségen nemcsak a helybeliek vettek részt, hanem a kopjafán szereplő egyes lelkészek, tanítók és gondnokok leszármazottai: gyermekeik, unokáik, akik már más településen élnek, ott alapítottak családot. Megjelenésükkel kifejezték kötödésüket ehhez a helyhez, jelezték azt, hogy számukra is fontos a közös múlt, a közös történelem, az ősök hagyatéka! A kopjafán egy 5-ik táblát is található, ezen az adományozók nevei olvashatók, és a felavatás dátuma: 2020. október 31.

Ezúton fejezem ki köszönetemet mindazoknak, akik a közös célt elfogadták, a támogatásért, biztatásért, a segítségért! Az összefogás, az elvégzett munka és az adományok révén ez a szép emlékmű elkészülhetett.