Hőseink nagy galíciai véráldozata

Itt fent a hegyen megvannak a magam útjai. A Velencei-hegység számos turisztikai látványossággal büszkélkedhet, amit az erre járó viszonylag könnyedén meglátogathat. Aztán ott vannak azok a helyek, melyekre már sokkal nehezebb rábukkanni. Ilyen például az a huszáremlékmű – a „Kereszt” –, amely a szélfútta dombokon túl, abban az erdőben bújik meg, amely a Székesfehérvárt Lovasberénnyel összekötő út mentén fekszik. Nagyon szeretem a tisztást, ahol egy kis asztal, pad, lovak kikötésére szolgáló korlátszerű alkalmatosság van sziklákkal övezve. Ha oda leülök, felettem két világháborút is felidéz a kőfeszület. A huszártiszt a Nagy Háború hősi halottja volt, ám a lövésnyomok már azokat a ruszkikat idézik, akik idáig törve, súlyos veszteségük után tomboló dühükben próbálták szétlőni a keresztet.

„Hát így esett meg – hiszen még most is erről beszél az egész világ –, hogy mi, huszárok leszállottunk a lóról és beástuk magunkat a magas hegygerincen, mint valami vakond, vagy baka. A muszka meg csak jött, özönlött előre, be Magyarországra, azaz hogy csak özönlött volna, de mi útját állottuk ám. Akkor azután nagy mérgükben odahozták a Haubitzer ágyúkat, mert az is volt nekik, de rengeteg ám és mind a legnagyobbakból, elkezdték velük lőni, veretni a hegytetőt, ahol mi dekkoltunk, hogy csak úgy rengett, hintázott alattunk az a hatalmas hegy. Bizony mindjárt az első napon elesett a hadnagyunk, és a zászlós úr, aki a helyettese lett volna, még előbb egy gránátszilánkot kapott a hasába. Volt ott ugyan egy másik zászlós – az iskolapadból rángatták ki szegényt, de annak úgy elhordta a bal karját egy golyó, hogy meg sem találtuk a darabját a méteres hóban. Bal kézre tőlünk a bajai meg a marcali gyalogezred hasalt, csupa veszett somogyi bicskáslegény, jobbkézt a jánoshalmi huszárok. Szorongatta ám őket is a muszka, de kegyetlenül. Ebordító nagy hideg volt, tenyérnyi pelyhekben hullott a hó, kavargatta a vad szél, még szerencse, hogy a lovakat nem hoztuk magunkkal, mind egy szálig megfagytak volna a szerencsétlen párák.”

Csomós Róbert elbeszéléskötete az Árgus Kiadónál jelent meg 2004-ben „A limanovai csata hiteles története és más elbeszélések” címmel: az ott leírtak jól érzékeltetik a világot, amely pokollá változott az ott harcolók számára. A császári és királyi 10-es huszárezred lovasszobra előtt a város, a megye, az egyházak és a fegyveres testületek képviselői, valamint hagyományőrző huszárok minden évben tisztelegnek: ez is másként lett idén. Az első nagy háború idején 36 ezres lélekszámban Székesfehérvárról a frontokra indultak a katonák. A 10-es huszárokat a fehérváriak már az 1892-ben született híres nóta miatt is szívükbe zárták. A katonák a balkáni front véres csatái után Galíciá­ba, a mai Lengyelországba, a Krakkóhoz közeli Limanovába kerültek. A huszárok nagyjából beásták magukat, ahogyan tudták, de megbízhatóbb, az olaszországi és tiroli frontvonalhoz hasonlatos barikádokat nem volt idő építeni. Az orosz támadást kegyetlen közelharcban, ásóval, a karabély tusával, csákánnyal vagy puszta kézzel állították meg 1914. december 11-én, illetve az azt megelőző napokban. Egymást követték az orosz rohamok, de a támadók nem tudtak mit kezdeni a megrögzötten verekedő magyar könnyűlovassággal. Ma már úgy értékelik a hadtörténészek, hogy a német származású Mackensen tábornok vezénylete mellett a fehérvári huszárok bajtársaikkal vállvetve az Osztrák–Magyar Monarchia egyik legnagyobb csatáját vívták meg akkor. Úgy számolták, minden magyarra öt orosz jutott: ki gondolta volna akkor, hogy nem is olyan sokára ez az arány még rosszabb lesz, ráadásul akkor már saját hazánkban kell harcolnunk?

A Városház téren 1939. december 9-én a veteránok jelenlétében avatták fel Pátzay Pál szobrát, amely a művész egyik legnagyszerűbb alkotása lett. Abban az időben nagy megtiszteltetésnek számított, hogy még a legendás Mackensen vezértábornagy is eljött az ünnepségre. A ma már érdemei szerint tisztelt Csitáry Emil polgármester azt mondta ünnepi beszédében: „Fogadom, hogy gondos szeretettel és hűséggel fogjuk utódaink számára megőrizni. Ha mi, fehérváriak elmegyünk előtte, nemcsak a tízes huszárok emléke előtt tisztelgünk, hanem a világ minden táján szétszórt, korhadó fakeresztek és jeltelen sírok előtt is. Az ókori görögök szerint jaj annak a nemzetnek, mely hőseit, vértanúit nem a lelkében temeti.”