A Mohai Ágnes gyógyító víz, egyenesen Fejérből

Ásványvíznek ma olyan vizet lehet hívni, amelynek különböző ásványi anyagok együttes tartalma a 400 milligrammot eléri. A boltokban kapható vizek szinte mindegyike 401 és 405 milligramm között van, ezzel szemben az Ágnes víz 1993 milligramm különböző ásványi anyagot tartalmazott. Annak ellenére, hogy ez a forrás az egész falué, mindig magánkézben volt, sosem volt a falu tulajdonában.

A Mohai Ágnes vízről és a forrásról is méltatlanul kevés tárgyi emlék maradt fent, mindössze a korabeli képeslapokon látható nyoma a forrásnak, és ez is leginkább Hattyúffy Dezsőnek köszönhető, akinek az 1883-ban készített monográfiája szolgál a kutatóknak alapul – nyitotta meg a Mohai Ágnes forrásról tartott előadását nemrégiben Pintér József, aki az eredettörténet elemzésére is vállalkozott. Mint elmondta, az Ágnes víz fénykora az első palackozások évével esett egybe: amely 1879-re tehető.

A település története

A református vallású kis település címerének bemutatásával kezdődött az előadás, amelyen Pintér sorra vette a falu címerében megtalálható tárgyakat – a búzakalászt, a platánfasort és a Mohai Ágnes kutat. Mezőgazdasági településként a búzakalász magától értetődik, a platánfasor azonban fejtörésre ad okot. A magyarázat: régen a Mohára bevezető úton a forrás felé platánfából ültettek egy sort – ez mind a mai napig megvan, bár az akkor elültetett csemeték mára öles fákká nőttek. Ugorva az időben egy kicsit, az 1890-es évek végére tehető Moha község népszerűségének csúcspontja, legalábbis a korabeli képes- és üdvözlőlapok tanúsága szerint – amelyekből az előadó is válogatott. Sem rádió, sem televízió nem volt még abban az időben.

A Mohát ábrázoló korabeli képeslapokra legtöbbször a postahivatal, valamint a vasút különféle ábrázolásai kerültek. Utóbbi nem meglepő, hiszen idén 160 éve, hogy megépítették Magyarország első vasútvonalát, amely Székesfehérvárt és Komáromot kötötte össze. Ennek sínpárja Moha mellett is elhaladt. Akkoriban igazi kiváltságnak számított, ha egy településnek vasútállomása volt – e kiváltságban pedig a korabeli Moha a nagyvárosokkal osztozott.

Korabeli postahivatala is meglehetősen méretes volt, aminek oka az, hogy Iszkaszentgyörgy és Sárkeresztúr is oda tartozott, így több települést kellett ellátnia a helybeli hivatalnak. Az előadáson részletesebben is bemutatott képeslap – mint később kiderült – szintén az 1890-es évekből származott.

Savanyúvíz a kút előtt

A Mohai Ágnes víz első írásos nyoma az 1340-es évek végére tehető – ekkor jegyezték fel az egyik határjárás során, hogy – a korabeli szóhasználattal – egy „áldókút” van a településen. Ez volt az Ágnes forrás. Amely eztán jó ideig nem bukkant föl az írott szövegekben. Később, az 1840-es évek elején, amikor az osztrák–magyar monarchia idején Ferenc József akkurátusan elkészíttette a monarchia alá tartozó terület katonai felmérését, abban érdekes módon még nem szerepelt a forrás. A kútról legközelebb csak Bajzáth Györgytől hallunk. Az ő neve ismerős lehet a fehérváriaknak, hiszen korának nagy mű- és színházkedvelő mecénása volt, olyannyira, hogy saját maga készítette a színház számára a díszleteket. Ő volt az, aki a mohai birtokától nem messze felkereste az időközben eltömődött forrást, kövekkel rakta ki, pihenőt rendezett be köré. Ahogy a korabeli írásokban áll, a kutat a köz számára megnyitotta.

Bajzáth Ágneshez 1869-ben került a forrás, apai örökségként. Ágnes fia volt Kempelen Imre. Ő építtette meg aztán többek között a palackozót is. Előadásában idáig érve Pintér József ismét megmutatott egy képeslapot, amelyen a korabeli épület töltőcsarnoka volt látható, az oldalában egy óriási ajtóval.

Amelyet nem véletlenül vágtak a falba. Kempelen Imre egy iparvágányt vezettetett be ugyanis a forráshoz, mégpedig saját költségén, ezzel gyakorlatilag is lehetővé téve a gyógyhatású víz nagy tételben történő értékesítését. Ezen a vágányon keresztül jutott el a Mohai Ágnes víz az ország és később a világ számos pontjára. Sejthető: a vállalkozó fiú édesanyja iránti tiszteletből nevezte el Ágnes forrásnak a kutat.

A kút keletkezése

1878-ban Kempelen Imre egy csónakázótavat szeretett volna a birtokra telepíteni, ehhez pedig egy artézi kutat szeretett volna fúrni, amelyből biztosítani tudja a tó vízmennyiségét. Ez a terve meghiúsult, hiszen bánatára az ismert savanyúvíz tört elő a fúráskor. A fúrást felügyelő geológusok vigasztalták: ne keseredjen el, hiszen olyan kincsre lelt, amelynek palackozásával sok-sok embernek örömet szerezve gazdagodhat maga is. Így született meg tehát a forgalmazás gondolata. Mivel az első kút elég iszapos volt, egy évvel később, 1879-ben egy újabb kutat fúrtak – amely az akkori feljegyzések szerint percenként 6 liter ásványvizet adott úgy, hogy nem kellett szénsavval sem dúsítani, tehát egyből forgalomba helyezhető volt.

Jövedelmező üzlet

Akkoriban a természetes ásványvizeknek hatalmas egészségügyi értéket tulajdonítottak. Az orvosok gyógyszerek helyett inkább fürdő- és ivókúrákat javasoltak a beteg emberek számára. Így igencsak jövedelmező bevételi forrásnak tűnt a gyógyvíz forgalmazása. Az 1882-es kataszteri térképen – amelyet a földadó pontos kiszámítása miatt készítettek – nem meglepő módon már jelentős építményként jelölték a palackozót. Azonban bármennyire is nagyüzemben ment a palackozás, a korszerű fűtés még nem volt megoldott, így gyakran embertelen hidegben dolgozott a töltő személyzet. Éppen ezért a téli időszakban (novembertől márciusig) leállt a munka. Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy ebben az időben még mindent kézi erővel hajtottak végre, ezért rengeteg emberre volt szüksége Kempelennek.

Egy 1885-ben kiadott felmérés a bizonyíték rá, hogy milyen hatalmas eladási mennyiségekről volt szó az akkori időkben – és hogy mennyire jövedelmező volt az üzlet Kempelen számára. 1880-ban 82 000 palackot töltöttek meg, 1881-ben már 295 000 palackot, majd 1882-ben, ezt is megduplázva, 580 000 palackot értékesítettek. 1883-ban átlépték az 1 millió eladott palackos határt. 1884-ben másfél milliót, 1885-ben pedig 1,7 milliót adtak el. A palackozóban zajló munka volumenéről az ókori piramisok megépítéséhez hasonló, grandiózus mítoszok keringtek. Hogy a korabeli eszközökkel mi módon volt lehetséges több mint másfél millió palackot elkészíteni kevesebb mint egy év alatt úgy, hogy közben négy hónapig leállt a töltés is? Ez a teljesítmény a mai napig is szinte felfoghatatlan.

Népszerűsítés

Az Ágnes vízből tehát hat esztendő alatt körülbelül 5,2 millió palackot adtak el. Pintér József kitért arra is, hogy nem csak belföldre történt értékesítés, hanem külföldre is: New Yorkon keresztül Kalkuttán át közel 31 000 palackot szállítottak a világ több pontjára, olykor hónapokig utaztatva őket.

Akkoriban is már a ma használatos rekeszekhez hasonlókban történt a szállítás, azonban Kempelen nem volt híve ezeknek. Más megoldást választott: szalmával bélelte ki a ládát, s abba tétette egymás mellé az üvegeket, így utaztatta őket a vonaton. Ennek egy nagy előnye mindenképpen volt: egy ilyen ládába sokkal több palack fért, mit egy rekeszbe. Ugyanakkor a törékenységre is jobban kellett ügyelni.

Abban az időben a reklámozás még másként működött. A termékek népszerűsítésének igen elterjedt módja volt a képeslapok nyomtatása. E módszert Kempelen is előszeretettel alkalmazta. A korabeli képeslapokra több tucat különböző grafikai megoldást tervezett meg az Ágnes vízről. A képeslapokra pedig a legtöbbször egy-két soros frappáns kis szöveget is nyomtattatott. Ilyen volt a „Beteg vagyok, fáj minden tagom, de meggyógyulok, mert Mohait iszom” vagy a „Minden lehet hamis: a frank, a dal, az íz, de mindig természetes és jó a Mohai víz”.