Fehérvár zsidóságának története a kezdetektől a II. világháborúig

A magyar zsidók történelmével kapcsolatosan is sok elmélet forog a köztudatban, köztük például az egykori Rabbiképző egyik professzoráé, Kohn Sámuelé (1841–1920). A történész főrabbi elmélete szerint a zsidók a honfoglaló magyarokkal együtt jöttek a Kárpát-medencébe a Kazár Birodalomból. E tézist azonban, amely ingatag lábakon áll, a modern kutatások nem támasztják alá.

Ami biztos, hiszen a vonatkozó oklevelek bizonyítják, hogy a középkorban is létezett zsidó közösség városunkban. A középkorban, 1256-ban már biztosan éltek zsidók Fehérváron, akik arra kérték a fehérvári káptalant, hogy írják át számukra IV. Béla 1251. évi szabadságlevelét. (Ez, és a többi idézett oklevél forrása: Friss Ármin: Magyar-Zsidó Oklevéltár I. 1903.)

Ezt követően I. (Nagy) Lajos regnálása alatt, az 1360-as években a zsidóknak el kell hagyniuk Magyarországot. Mintegy tíz esztendő után térnek vissza Budára. Skorka Renáta véleménye szerint — akinek ezúton is köszönöm, hogy rendelkezésemre bocsátotta a „Béla király, míg éltél… hű béke honolt” című konferencián, 2019. augusztus 10-én elhangzott előadásának összefoglalóját — Fehérvárra is visszatértek, ezt mutatja, hogy 1396-ban egy Salamon nevű fehérvári zsidó fordul Luxemburgi Zsigmond magyar királyhoz, hogy segítse őt és valamennyi Magyarországon élő zsidót abban, hogy a fehérvári káptalanban őrzött szabadságleveleikhez hozzáférjenek.

Ekkor kerül elő valójában a fehérvári káptalanban őrzött, IV. Béla által 1251-ben kiadott, a fehérvári zsidók által 1256-ban átíratott úgynevezett zsidó aranybulla.

Élen jártak

Az 1396-ban meglelt IV. Béla-féle kiváltságlevelet 1406-ban két, akkor Fehérváron élő zsidó, Budai Saul és Pesti Saul kérésére erősíti meg Zsigmond király. Skorka előadásában hangsúlyozta azt is, hogy a 15. század első évtizedéig a fehérvári zsidók – képviselve a teljes magyarországi zsidó közösséget – élen jártak a jogérvényesítésben. A magyar zsidó közösség virágkorát élte Mátyás uralkodása idején, majd a török hódoltság idején csoportjainak különböző sors jutott, attól függően, hogy az ország melyik részébe szakadtak. A törökök kiűzése során az addig virágzó zsidó közösségek is áldozatul estek, vagy elmenekültek.

A XVIII. században elkezdődik a visszaáramlásuk, főleg Csehország és Németország területéről. A II. József német-római császár, magyar és cseh király által 1781. október 25-én kiadott türelmi rendelet (Toleranzpatent) a több mint 80 ezres hazai zsidó lakosság helyzetét is rendezte. Általánosságban elmondható, hogy a 18 pontból álló pátens és a belőle fakadó intézkedések sora nem vallásszabadságot teremtett, hanem gyakorlati megfontolásból lebontotta azokat a korlátokat, amelyek gátolták az uralkodó központosító törekvéseit. Jellemző II. József abszolutista gondolkodására, hogy ezen rendelkezését sem VI. Pius pápa személyes közbenjárására, sem a halálos ágyán nem volt hajlandó visszavonni. Székesfehérváron levéltári dokumentumot legközelebb 1837-ből találunk.

Visszaköltözhettek

Mégpedig a városi magisztrátus 1837. október 9-én jegyzőkönyvezett döntése alapján, amely lehetővé tette, hogy zsidók huzamosabb időt a városban tölthessenek. Ez addig tilos volt. A városokba, így Székesfehérvárra visszaköltözniük csak három év múlva, a kedvező jogszabályi változásokat követően (1840. évi XXIX. törvénycikk a zsidókról) nyílt lehetőségük.

Steinherz Jakab székesfehérvári rabbi megírta a székesfehérvári hitközség történetét. Először folytatásokban, a Magyar Zsidó Szemlében jelent meg, majd 1895-ben könyvalakban is kiadták (A székesfehérvári zsidók története visszaköltözésöktől napjainkig 1840–1892. Budapest, Athenaeum Társulat könyvnyomdája). Lévén, hogy a hitközségi levéltár megsemmisült, gyakorlatilag Steinherz rabbi szubjektív kordokumentuma az egyetlen, egységes forrásunk a korszakról.

Steinherz 1899-től 1921-es haláláig látta el Székesfehérvár zsidó hitéletének vezetését. Megírta a templomépítés szépségeit, anyagi nehézségeit, de írt az 1867-es kongresszus hatásairól is. Amelyek egyike volt a magyar zsidóság három részre szakadása ortodox, illetve neológ (avagy kongresszusi) irányzatra, valamint a status quo ante csoportra. E szakadás városunkban már a kongresszust megelőző években bekövetkezett. Steinherz beiktatási beszédében programot adott, és ismertette haladó nézeteit: „Nem nyers erővel, hanem a szellemmel, a meggyőzés fegyverével kívánok hatni. Kik követnek, remélhetik a vallás fel­éledését, melyet mindannyian óhajtunk” (Egyenlőség, 1889. június 2.)

Temetőt kaptak

A Székesfehérvárra beköltöző zsidóság 1841-ben, a szabad királyi város tanácsa határozatának értelmében temetőhelyet kapott. (Ez a hitközség mai napig használatos temetője, az Óvoda utcában.) A neológ zsinagógát 1864-ben szeptember 22-én avatták, ünnepi beszédet többek között Löw Lipót rabbi mondott. A templom a Nemzeti Emlékhely tőszomszédságában helyezkedett el, és a kor szokásainak megfelelően hasonlított a keresztény templomokhoz. A Piac téri ortodox zsinagóga 1870-ben, néhány évvel később készült el. A semelyik „új” irányzathoz tartozni nem akaró zsidó csoport, az úgynevezett status quo ante irányzat képviselőinek száma nem volt jelentős városunkban.

Steinherz rabbi szívügyének tekintette az oktatás újraindítását, helytörténeti munkájában felróva elődeinek, hogy az oktatás ügyét könnyen elengedték. Regnálása alatt nemcsak az oktatás, hanem a hitélet is föllendült, a hitközség szerves része volt Székesfehérvár életének. A mindennapos munka mellett jutott ideje városon túli zsidó ernyőszervezetek létrehozásában való közreműködésre, országosan meghatározó hitéleti tevékenység kifejtésére. Eközben rendszeresen publikálta kutatási eredményeit például a Schiller mint Biblia-magyarázó, vagy a Shakespeare és Lessing a zsidóságról című dolgozatát.

1921-es halála után jól működő hitközséget hagyott örökül. Őt követően Hirschler Pál (1907–1944) munkásságára érdemes kitérni, aki 1931-től 1944-ig teljesített szolgálatot. 1944 júniusában Auschwitzba deportálták, ahol hamarosan meghalt. Biblia-kutató munkásságának legmaradandóbb értékű alkotása Eszter – Nahum című, 1930-ban megjelent könyve volt, amelyben Eszter tekercsét elemzi. Ez a dolgozat volt az egyetlen héber nyelven írott értekezés, amelyet nemcsak a Rabbiképzőn, hanem a Pázmány Péter Tudományegyetemen is elfogadtak bölcsészdoktori disszertációnak. Egy másolatát magam is láttam az ELTE asszirológiai és hebraisztikai tanszékének könyvtárában.

Sajnos mint a legtöbb városban, a II. világháború borzalmai Székesfehérváron is véget vetettek a virágzó hitközségi működésnek.

Nemcsak Hirschler rabbit és édesanyját, hanem gyakorlatilag a teljes zsidó közösséget elpusztították, a két zsinagógával együtt.

Nekünk, Székesfehérváron élő kései utódoknak jutott a feladat, hogy – hanukához közeledve, az ünnephez igazodó szóhasználattal élve – a zsidó hitélet régi fényének ragyogását városunkba visszahozzuk.