Az 1989-es romániai forradalom Székesfehérvárról nézve

A szikra

1989. december 16-ról 17-re virradó vasárnap a temesvári magyar református lelkészt, Tőkés Lászlót tervezte elhurcolni a Securitate (román Állambiztonsági Osztály). Ezt a műveletet sima polgári kilakoltatásként tálalták, mivel a román diktatúrával együttműködő Papp László nagyváradi református püspök kérte Tőkés Szilágy megyébe történő áthelyezését – ami nem volt más, mint deportálási kísérlet. A temesvári lelkész ellen azért indítottak eljárást, mert rendszeresen támadta a magyar falvakat leromboló kommunista diktatúrát. Nicolae Ceaușescu diktátor, – aki magát a „Kárpátok Géniusza”- ként aposztrofáltatta – sorra pusztíttatta, dózeroltatta a magyar falvakat, s az utolsó „i” Bözödújfalu volt, mely után csak a pont hiányzott. Ezt a pontot a Tőkés László kilakoltatása ellen összegyűlt temesvári tömeg tette fel. A Tőkés melletti demonstráció tüntetéssé dagadt, amit a rendfenntartók könnygázzal és vízágyúval próbáltak megfékezni. Az ellenállók a tanács épületébe is behatoltak, ahol december 17-én a karhatalom tagjai éles fegyverekkel lőtték az embereket. Temesváron szükségállapotot vezettek be, de ez nem tartotta vissza a magyar és immár román lázadókat sem, akik szembefordultak a Securitatéval. Nicolae Ceaușescu ugyanezen a napon, december 17-én Iránba utazott, fittyet hányva a romániai helyzetre. A temesváriak harcának híre nem állt meg a városhatáron, és sorra csatlakoztak magyar és román tüntetők más városokban is. A tiltakozó akciókat egyre kegyetlenebb módszerrel próbálta leverni a Securitate. Nem volt ritka az sem, hogy a fegyveres állambiztonságiak a kórházakba törtek be, hogy az ott ápolt sebesülteket lemészárolják.

Tőkés halálhíre, nemzetközi szolidaritás

A Politika Ekspres nevű jugoszláv napilap december 20-án, szerdán leközölte: a tiszteletest valószínűleg megölték a temesvári börtönben. Egy nappal később az osztrák televízió saját forrásaira hivatkozva adta hírül, hogy Tőkés Lászlót a vasárnapi véres események után a kelet-romániai Moldvába deportálták. A Fejér Megyei Hírlap december 22-i számában közölte le Balsay István fehérvári tanácselnök levelét, amelyet Románia budapesti nagykövetének és Horn Gyula külügyminiszternek címzett. „…Valamennyi jogsértés ellen tiltakozunk, s közülük is messzemenően elítéljük Tőkés László temesvári lelkésszel és a családjával szemben folytatott embertelen, életüket veszélyeztető eljárást…” „…Az elmúlt napok temesvári eseményei, a felvonulókkal szemben alkalmazott döbbenetes megtorlás után felemeljük szavunkat a demokratikus törekvések eltiprása, az öldöklés és az emberek megaláztatása ellen. Együttérzünk az áldozatok családtagjaival, osztozunk fájdalmukban.” A levél írásával egy időben Bécsben, egy európai konferencián a román hatalmi lépéseket teljes mértékben elítélte a Szovjetunió, Lengyelország, Csehszlovákia és Bulgária küldöttségvezetője. E négy ország fontolóra vette a diplomáciai kapcsolatok felfüggesztését. Miközben Horn Gyula magyar külügyminiszter újságíróknak elmondta, hogy „Nem áll szándékunkban a diplomáciai kapcsolatok megszakítása, mert az csak ártana az így is rendkívül súlyos konfliktusokkal terhelt kétoldalú viszonyoknak.” A frissen átalakult MSZMP (Magyar Szocialista Munkáspárt) – mely ekkor már MSZP (Magyar Szocialista Párt) néven szerepelt – székesfehérvári elnöksége határozott állást foglalt: „Követeljük, hogy az Országgyűlés mondja ki: a Magyar Köztársaság a Ceaușescu-diktatúrával kapcsolatait felfüggeszti! Szolidáris Románia elnyomott népeivel, és mindent megtesz megsegítésükre.” Székesfehérváron, majd megyeszerte megkondultak a harangok a temesvári áldozatokért. Kelemen András, az MDF helyi vezetője kezdeményezésére a Palotavárosban százával gyulladtak fel a gyertyák lángjai, hogy a román forradalom mártírjaira emlékezzenek. Balsay István városvezető kezdeményezésére az ebben az esztendőben alapított Magyar Máltai Szeretetszolgálat és a német, valamint magyar Vöröskereszt segítségével megkezdődött az erdélyi települések megtámogatását célzó adománygyűjtés. Székesfehérvár lakói egy emberként csatlakoztak a gyűjtéshez, és az elsők között voltak, akik útnak indították adományaikat.

A vészterhes napok itthon

Decemberben megtartották a szocialista éra utolsó parlamenti gyűlését, ahol elfogadták az 1990-es évi költségvetést. Ugyanezen az ülésen tettek esküt az akkor regnáló kormány tagjai az 1989. október 23-án kikiáltott köztársaságra. Helmut Kohl, az NSZK (Német Szövetségi Köztársaság) szövetségi kancellárja Magyarországon járt, és köszönetét fejezte ki az 1989. augusztus 19-én, az NDK (Német Demokratikus Köztársaság) polgárainak kinyitott magyar határ miatt. A német újraegyesítés szele már mozgásban volt. Kimondta feloszlatását az Országgyűlés, és ezzel Magyarországon békés úton kezdődhetett meg az első szabad választás folyamata. A szocialista keleti tömb masszívnak tűnt szerkezete recsegve, ropogva kezdte meg öszszeomlását, ami jellemzően békésen történt, kivéve Romániát.

Nicolae Ceaușescu iráni kucsmában jött haza

Mielőtt a román diktátor visszajött volna iráni útjáról, a Securitate mindent elkövetett, hogy a tüntetéseket vérbe fojtsa, ám ez nem sikerült, és a fővárosban, Bukarestben is utcára mentek az emberek. A forradalom kibontakozott. A kommunista vezér a rég bevált módszerhez nyúlt, és szimpátiatüntetést szerveztetett maga mellett Bukarestben 1989. december 21-én. A nagygyűlésen januári béremeléseket, a munkásosztály életszínvonalának növekedését ígérte az összegyűlt tömegnek. Miközben hatalmát szerette volna megszilárdítani, éppen az ellenkezőjét érte el. A nagygyűlés tüntetésbe fordult, és a tömeg Nicolae Ceaușescu ellenes jelszavakat skandált. A Securitate és a hadsereg a fővárosban sem tartózkodott a brutális beavatkozásoktól, de a népharagot nem tudta megállítani. A Román Kommunista Párt tagjai egymásnak feszültek, és kialakultak a Ceaușescuval szembeni erők, akik december 22-én a hadsereg élére Victor Stanculescut helyezték. Az új honvédelmi miniszter első lépése az volt, hogy a hadsereget a forradalom mellé állította. Ennek leginkább Bukarestben volt jelentősége, mert Temesváron, Aradon a hadsereg katonáinak többsége életét kockára téve már korábban átállt a népfelkelés oldalára. Bizony nem volt ritka, hogy az átállt katonák egy részét a helyi parancsnokok nyilvánosan végezték ki, hogy megfélemlítsék a többi katonát. A kommunista párt szétesése, a hadsereg átállása a fővárosban és a Nemzeti Megmentési Front Tanácsának megalakulása után egy nap alatt elfogyott a levegő Nicolae Ceaușescu körül, és a nemrég még oly pöffeszkedő diktátor, feleségével együtt menekülni kényszerült Bukarestből. A megmentési front vezetője, Ion Iliescu harcot hirdetett a Securitate ellen, és ezzel megpecsételődött a Ceaușescu-házaspár sorsa. A kalandos körülmények között menekülő diktátort és feleségét, aki a diktatúra második embere volt, Targoviste mellett fogták el december 22-én. Rettegve attól, hogy a Securitate elit alakulatai kiszabadítják Ceaușescuékat, rögtönítélő katonai bíróság elé állították a kegyetlen diktátorházaspárt, és december 25-én elítélték, majd kivégezték őket. E kivégzéssel a kommunista hatalom jó néhány egykori vezetője átmenthette hatalmát egy új, demokratikus rendszerbe, amelynek első választása 1990 májusában megtörtént.

Székesfehérváriak a népfelkelés mellett

A megyeszékhelyen több olyan személy is vezető pozícióban volt a romániai népfelkelés idején, akik személyesen is érintettek voltak az erdélyi történésekkel kapcsolatban. Kelemen András szülei erdélyiek, Jungbert Béla erdélyi, Balsay István édesapja származott Erdélyből, és már az első napokban érkeztek menekültek Székesfehérvárra, akiket szeretettel fogadott be a város. Ahogy Magyarország minden részén jellemző volt a szolidaritás, úgy Fejér megye lakói is azonnal kivették a részüket, hogy segíthessenek a román forradalomnak, az Erdélyben élő embereknek. Több ezren álltak be a sorba, és megindult a segélyek gyűjtése, Székesfehérváron már 1989. december 19-én. Néhány visszaemlékező segített a Fejér Megyei Hírlap olvasóinak, hogy felidézhessük a ’89-es román forradalmat.

Balsay István, Fehérvár tanácselnöke, később polgármestere

– Én nem a sajtóból értesültem az eseményekről, hanem személyes kapcsolataim, az Illyés család, Kelemen András és Kallós Zoltán révén. Erdélyből sokan kértek menedéket többek között Fehérváron is, ezért karácsony előtt menekült családok gyermekeinek ajándékot adtunk át a megyeháza különálló épületében (ma ott van a Hatpettyes Étterem). Az adventi várakozás a csodavárás ideje, és ez bekövetkezett az erdélyi forradalommal. A Zichy liget sarkán levő épületben (ma a K&H székháza), valamint a Gödör és Agyag utcában épített házakba tíz erdélyi családot tudtunk elhelyezni. Sokan gyökeret vertek, s ma is itt élnek városunkban, innen indultak közülük világhírű művészek, mérnökök, orvosok pályájuknak. Az első adománydömpinggel – olyan negyven kamionnal – Sági János őrnagy és Gyuricza Béla tábornok támogatásával indulhattunk Gyulafehérvár felé, s a határ túlfelén az út során az utolsó teherautókra fegyverekkel lőttek. Gyulafehérvárral aláírtuk a testvérvárosi kapcsolatot, illetve Fejér és Fehér megyék között testvérmegyei kapcsolat indult, és a mi feladatunk volt Sárkeresztúr adományait átadni Székelykeresztúron. Szívbe markoló volt, ahogy a többségében román város- és megyevezetés fogadta a magyar küldöttséget. A magyar ’56-os forradalom mintájára kivágott román zászlót adtak át nekünk, ami talán ma is a fehérvári múzeumban van. Szép volt az a találkozás. Az események megmutatták Székesfehérvár erejét, én ilyen összefogásra előtte, de azóta sem emlékszem. 1989-ben Magyarországon is forró volt a változás hangulata, de békés, és talán éppen ezért az erdélyi forradalommal kapcsolatban kicsit euforikus hangulat uralkodott idehaza. Sokan hittük, hogy megváltozhat az évtizedek óta rossz magyar–román kapcsolat. Sajnos ezt az idő nem igazolta, ilyen szempontból elveszett harminc év. Amikor a konvojjal mentünk lehetőségem volt édesapámmal, Balsay Miklóssal elmehettünk a Petrozsény melletti Vulkán településre, ahol édesapám született, és az ő édesapja, nagyapám élt. Édesapám 65 évig nem láthatta azt a vidéket, s bár nem szokott sírni, de akkor könnyezve állt mellettem. Megható érzéssel emlékeztünk vissza nagyapámra, aki a helyi bányászokkal közösen próbálta menteni az üldözött magyarokat, akiket sokszor le is gyilkoltak az első világháború után.

Ferencz Zoltán GAMESZ-vezető, a Széphő Zrt. nyugalmazott vezérigazgatója

– Kihagyhatatlan, hogy az akkori tanácselnök, majd polgármester Balsay István állt Fehérváron a dolgok élére. A forradalom kitörésekor egy munkacsoportot hozott létre, aminek én is tagja lehettem, megbízást kaptam a segélyszállítmány vezetésére. Pista a Volán segítségét kérte, amit Tóth Istvántól meg is kapott, hogy gépjárművekkel támogassák az adományok kijutását Erdélybe. De többen felajánlották saját teherautóikat, én egy szabadbattyáni srácra emlékszem, aki hozta a kocsiját és beállt a sorba. Az élelmiszereket magánemberek, termelők és az akkori Füszért biztosította. December 20-án már folyt a gyűjtés, és 23-án hajnalban négy pótkocsis teherautóval megindultunk Erdély felé. Az én feladatom volt e négy autó megrakodásának és útjának a megszervezése. Szeged felé vettük az irányt, és senki nem gondolta, hogy olyan lassan tud haladni a konvoj, ezért este felé értük el a Tisza-parti várost. Balsay Pista határozottan kérte, hogy ne menjünk tovább, hanem valamelyik szegedi laktanyában biztosítanak nekünk szállást. A híreket hallgatva kicsit aggódni kezdtem, hogy nehogy fegyverek kerüljenek a kocsikra. 24-én hajnalban Nagylaknál átléptük a határt, ahol más nemzetközi szállítmányok vezetői kérték, hadd csatlakozzanak hozzánk, így megnövekedve haladt tovább a konvojunk Arad felé. Aradon viszont a torlódások miatt nem tudtak minket fogadni, így Temesvárnak folytattuk az utunkat, 20-25 km/óra sebességgel. Temesvár térségében fegyveres támadás érte a kocsisorunkat, egyértelmű volt, hogy ránk lőnek. A mai napig nem tudom megmondani, hogy az utolsó pótkocsi kerekeit kilőtték-e, vagy csak defektet kapott, de nem volt lehetőségünk mérlegelni, ezért leakasztottuk a Rajna Tibi (1956- os pesti srác, a POFOSZ első Fejér megyei elnöke) teherautójáról, és ott hagytuk az út szélen. Olyan tűz alatt álltunk, hogy felelőtlenség lett volna kereket cserélni. Itt már az átállt román hadsereg katonái álltak a konvojunk élére, hogy felvezessenek bennünket a temesvári élelmiszerbázishoz. Szenteste értünk a bázisra, ahol nem volt ember, aki segítsen a kirakodásban, ezért nem is engedték meg a katonák, hanem egy emeleti ebédlőben helyeztek el bennünket. Este több helyről kezdték el lőni az épületet, miközben a koromsötétben matatva kaptuk meg a helyiektől az ünnepi lecsós kolbászt. A katonai parancsnok jelezte, hogy rádión keresztül kérték a lakosságot, reggel jöjjenek segíteni az élelmiszerek lerakodásában. Az éjszakai borzalom után hajnalban láttuk, mennyi lövedéket kapott az épületünk. A temesváriak a nap ébredésekor már jöttek segíteni, akkor is „biztosította” a Securitate a golyózáport, de a román hadsereg megerősítést kapott, és a pakolás idejére felvette a harcot a diktátor seregeivel szemben. December 25-én indulhattunk hazafelé, de a forradalom oldalára állt román katonák kérték, hogy ne Nagylak felé menjünk, mert az már nem biztonságos, hanem Jugoszlávia irányába. December 25-én együtt néztük a helyiekkel a televízióban Nicolae Ceaușescu kivégzését, és bár emberhalálról volt szó, mégis kitörő örömmel fogadták a hírt, hogy vége a diktátorházaspárnak. A Securitate a kivégzés hírére feladta a temesvári hídfőjét, és elhagyta a területet. Temesváron már ellenállás nélkül haladtunk át útnak Fehérvár felé. A forradalom szerintem elérte hatását, hiszen szabadon mehetünk át magyar barátainkhoz. Ugyanakkor megmutatta a forradalom, hogy Székesfehérvárban mekkora erő van, mert nem volt kérdés, hogy segítsenek-e. Csodálatos összefogásnak lehettünk tanúi.

Hullám Tibor operatőr

– Én nem tudom mással megközelíteni 1989-es román forradalmat, mint azzal, hogy miként éltünk mi itthon, Magyarországon. Még nem történt meg a szabad választás, itt voltak a szovjet megszálló csapatok, nem érezhettük biztonságban magunkat. Ezekkel a tényekkel talán világosabban látszik, hogy képesek voltunk azonosulni az erdélyi eseményekkel. Magunkénak éreztük a kinti történéseket. 30 év telt el, ami egy ember életében hosszú idő, de történelmünkben csak egy pillanat. Nem szabad hagyni, hogy gyermekeink ne ismerjék meg 1989 történetét, ezért arról beszélni kell mindannyiunknak! Pályakezdő operatőrként partner voltam minden több ezer kilométeres „kiruccanásban”, Gibraltártól, Isztambulig, ahogy Baranyi Pál (akkori hírlap- és televízió-főszerkesztő) mondta: ámokfutásban. Amikor hallottam, hogy segélyszállítmánnyal készül a város, azonnal bementem a tanácsra, hogy felajánljam teherautó-vezetői szolgálatomat, mert segíteni akartam. Ott egy idősebb kolléga figyelmeztetett engem, a fiatal pályakezdőt, hogy az én dolgom más, nekem tudósítanom kell, nem fuvarozni. És így is lett. A Baranyi Pál által irányított stábbal egy nagy kört írtunk le, és Jugoszlávián, majd Bulgárián át a Dunát Gyurgyevónál szeltük át, ugyanis mi Bukarestet céloztuk meg. Rövid kint létünk is megmutatta a diktatúra kettősségeit. Kelet-Európa nem tartozik a világ gazdag vidékeihez, de azon belül is Románia volt a legszegényebb. Miközben „térdig” járt az ember a szegénységben, láthatta a megalomán Ceaușescu elnöki épületét, a monstrumot, amely a világ legnagyobb elnöki rezidenciája volt, vele szemben a Győzelem sugárút. Ugyanakkor találkoztam síró emberekkel a temetőkben, az utcákon, az éhezők szemében tükröződő félelemmel, kiszolgáltatottsággal. E kettősséget erősítette a tudat, hogy e diktatúrában majd félmillió ember dolgozott a Securitaténak, vagy volt besúgója a rendszernek. És mégis érezhető volt Bukarestben a remény, ami megcsillant a szemekben. Mi már a diktátor halálát követően érkeztünk a román fővárosba, ahol még a korábbi diktatúra rombolása volt az úr. A remény látszott, de nagyon óvatosak voltak az emberek, nem hitték, hogy a több mint két évtizedes zsarnokság csak úgy véget ért. A karhatalmi géppisztolysorozatok és a lincselések nyomai már csak a könnyekben volt láthatók, az utcára kihelyezett virágcsokrokban. A forradalom változást hozott, de azokat a hosszú, rombolást okozó éveket a mai napig nem sikerült kiheverni, és azt hiszem, még sok évig tart, mire eltűnnek az egykori diktatúra nyomai.

Jungbert Béla, az SZDSZ helyi vezetője, később diplomata

– Talán kicsit máshogy közelítem meg az eseményeket, mert magam is erdélyi, kolozsvári származású vagyok. Ráadásul Tőkés Lászlóval óvodában, iskolában együtt jártunk. Nem egyszerűen iskola-, hanem padtársam is volt! Mindenki a harminc évvel ezelőtti romániai dolgokról beszél, de szerintem akkor egy fantasztikus világváltozás vette kezdetét. Nemcsak a romániai eseményekről, puccsról van szó, hanem az egész kommunista berendezés kezdett el ekkor, sőt már korábban inogni, mozogni. Engem ez mozgósított, mert valamilyen formában a világ szabadabbik részéhez szerettem volna visszatérni. Romániától függetlenül volt egy euforikus igényünk a változásra – egypártrendszer megszüntetése, a nemzeti függetlenség, a szovjetek kivonulása, piacgazdaság, polgári jogok…, de ezek még nem következtek be. Közben pedig az amúgy is mélyen lévő Románia 1989-ben a legmélyebb pontra jutott. Akkor már jöttek át Magyarországra magyar és román menekültek, és ellentétben a korábbi gyakorlattal a magyar hatóságok már nem küldték vissza őket. Én nem tudom elválasztani azt az időt a személyes élményeimtől, amikor is Kelemen András jóvoltából ott voltam Lakiteleken, a sátorban 1987 szeptemberében. Nekem ott világosodott meg, hogy itt valami történik, hogy világpolitikai változás előtt állunk! Lakitelek állított meg egyébként abban, hogy folytassam az utamat Németország felé. Hittük azt, hogy 1989-ben egy olyan rendszerváltozás kapujában állunk, ahol kiállva a románság és az erdélyi magyarság sajátos és egyben közös ügyei mellett, új alapokra helyezhetjük a két ország évszázados ellentéteinek feloldását. A forradalom segítésében, a bimbózó politikai sejteken túl, helyi szinten messze a legtöbbet tette akkor Balsay István. Az egyik első szállítmánnyal, amely Erdélybe indult, volt szerencsém együtt utazni. Mint a nyelvet és a terepet ismerő ember segíthettem az utunkat. A magyar katonák még idehaza felhívták a figyelmünket, hogy együtt mozog mindenki, a konvojt nem lehet elhagyni. Romániában a román katonák ugyanerre, csak durvábban hívták fel a figyelmünket. Megtiltották, hogy élelmiszereket adjunk az út menti embereknek, mert a szállítmánynak a temesvári adományközpontba kellett eljutnia. A paranoiára jellemző, hogy amikor a mozgó autókból mégis dobtunk ki csomagokat, akkor egyesek a földre feküdtek, mert nem tudták, robbanószer repül-e, vagy valami más. Ugyanakkor gyerekek meg összeverekedtek a csomagokon. Aradon már földön letakart halottakat láttunk, de a katonaság nem engedte, hogy firtassuk, kik azok. Haladnunk kellett tovább, hogy még éjszaka a temesvári kipakolás után visszaindulhassunk Magyarországra. Igen ám, de Temesváron elkezdték lőni a konvojt. Az IFA teherautó fémkaszniján jellegzetesen csattantak a lövedékek, illetve időnkét porzott a liszt, a cukor a becsapódó golyóktól. Az egyik teherautó kerekét eltalálták, amitől az ortopéd módon megállt az út szélén. A román katonák ordítva mondták, hogy hagyjuk ott, nem érünk rá vele foglalkozni. Az élelmiszerraktárnál jöttünk rá, hogy a román forradalomnak nevezett káosz nem képes sem általában és érdemben fogadni a segítséget, sem pedig az élelmiszersegélyeket elosztani, hiszen a raktár már tele volt, azért nem is nagyon volt hova pakolni, miközben a környéken, már néhány faluval arrébb éheztek az emberek. Nem engedtek bennünket továbbhaladni. Szervezetlenség, káosz uralkodott. Ezt igazolja, hogy bő egy héttel később mentünk vissza a kilőtt teherautóért, amin még mindig ott volt az esőtől csirizesre ragadó élelmiszer. Nem hogy nem szervezték meg a kiosztást, de még az ellopását sem. Beszéltem románul, németül a magyar mellett, talán emiatt hoztak hozzám egy szokatlanul kifinomult hölgyet az élelmiszerbázisnál, aki azt mondta: „Én nem kérek sem a magyar élelmiszerből, sem az eleve zavaros, esetlegesen megvalósuló román demokráciából. Ha Istent ismernek – mondta könnyes szemmel – vigyék ki az országból a lányomat!” A hölgy a helyi kórház vezetője volt. Mi nem tehettünk eleget a kérésének, mert egy államot, egy önkormányzatot képviselve nem csempészhettünk ki embereket. Pár nappal később az egész család kikerült Németországba. Harminc évvel később elmondhatom, hogy az illúziók, a kudarcok és részleges sikertelenségek, meg bizonyos iránytévesztések ellenére is elégedett, sőt boldog vagyok, mert vége lett az egypártrendszernek, vége lett az itthoni szovjet megszállásnak…, és nem várnak a sarkon, hogy elvigyenek nézeteimért (mint Romániában, akkor). Ezért is üzenem minden fiatalnak, hogy életérzése megfogalmazásakor vegye figyelembe azt is, hogy ma szabadon tanulhat és dolgozhat, vállalakozhat, beszélhet, sőt pofázhat, lehet elmenni és lehet visszajönni, lehet valamit támogatni és lehet ellenezni, lehet értékek mellett elköteleződni, lehet jogok és kötelezettségek között egyensúlyt találni, és lehet, hogy hihetetlen, de lehet szabadnak lenni. Ez pedig lehet, hogy ma közhely, harminc éve azonban mindez korántsem volt magától értetődő. De sikerült.

Kelemen András, az MDF helyi vezetője, később államtitkár

– Nemcsak erdélyi kötődésem miatt nem volt közömbös 1989, hanem mert 1968-ban kitiltottak Romániából azért, mert Halász Péterrel főleg moldvai csángók közé jártam néprajzi gyűjtéseket végezni, a magyar néprajzi atlaszt kiegészíteni. Emellett személyes ismerőse, barátja voltam Tőkés Lászlónak és családjának. Éppen ők jelezték, hogy a Securitate a nyomunkban van, és ne menjünk vissza, mert bajba kerülhetünk. Néprajzi gyűjtés közben előfordult, hogy a román milicista (rendőr) a vasúton várt minket, így feleségemmel gyalog vágtunk neki az útnak. Engem Székesfehérváron ért a forradalom híre, ahol szerveztem az MDF (Magyar Demokrata Fórum) munkáját, miközben a kórházban is végeztem a dolgomat. A helyi MDF oroszlánrészt vállalt az adománygyűjtésben. Fiam, Kartal az első adományok szállításában segédkezett annak tudatában, hogy ott lőnek is, ezzel képviselt engem. Én csak itthon, Fehérváron tudtam szervezkedni, segédkezni. Előtte sok éjszakán imádkoztunk Tőkés Lászlóért, mert tudtuk, hogy nagy veszélyben van. Az 1989 előtti magyar diktatúrában próbáltunk ellenzéket szervezni, és onnan tisztán látszott, hogy Grósz Károly (az MSZMP főtitkára, miniszterelnök) és Nicolae Ceaușescu aradi találkozója (1988. augusztus 27.) bedarálta a magyarok esélyeit Erdélyben. Tudni kell, az a szocialista kormányzat kimondottan magyarellenes lépéseket tett. A 1989-es forradalom pedig szinte azonnal egy rossz váltóállítással hamis vágányra futott. Nem véletlenül gyilkoltatta meg azonnal Ion Iliescu a Ceaușescu-házaspárt, hiszen bírósági pernek kellett volna jönnie, de az valószínűleg sok mindent felfedett volna. Így maradtak a korábbi szocialista rendszer képviselői a hatalomban, és néhány hónappal később segítették a marosvásárhelyi „fekete március” előidézését, ahol a békésen tüntető magyarokra rászabadították a környékbeli románságot. Ez annyit jelentett, hogy folytatódott a hatalom erőszakos megnyilvánulása a Securitate módszereivel!