Két régi fotográfia nyomában - kincsek a ráckeresztúri könyvtár gyűjteményéből

Érdekes, hogy a könyvtárosok többségét általában érdeklik a múltbeli történések, dokumentumok, fényképek. Nincs ez máshogyan Ráckeresztúron sem. Olvasóink talán már tudják, hogy az újságírói munka mellett a könyvtárral is foglalkozom, és az évek során egyre több régi, a település történetét, a helyi családok mindennapjait, ünnepeit ábrázoló fotót sikerült összegyűjteni, digitalizálni. A több mint ezerötszáz darabból álló gyűjteményben találhatók iskolai csoportképek, tablóképek, az elsőáldozásokon, bérmálásokon, esküvőkön, szüreti felvonulásokon készült fotográfiák, de számos életképet, katonafotót, portrét vagy iskolai bizonyítványt, kerékpáros igazolványt is digitalizáltunk. Mindez Ráckeresztúr történelmének része, hiszen az egyes családok történetéből áll össze a falu története is. Egy-egy fénykép csodálatos érték, a múltunkat őrzi, eleink életéről tanúskodik. Láthatjuk az évtizedekkel ezelőtti viseletet, a település utcáit, épületeit vagy épp az akkori építkezéseket. Persze léteznek olyan képek is, amiken olyan ház látható, amit azóta már lebontottak. Vagy mondjuk a hajdani Freund-, majd Szüts–Ivánkay-kastély parkja, ami a harmincas években szinte legendásan szépnek és vonzónak számított, állítólag meleg vizű tavacskájában még télen is nyíltak a tavirózsák. 

Amikor néhány évvel ezelőtt, 2019 decemberében az akkor százharminc éve alakult ráckeresztúri Önkéntes Tűzoltó Testületre, később Egyesületre emlékezve kiállítást rendeztünk a könyvtárban, sok-sok fotó, irat, régi jegyzőkönyv előkerült. Sok családtól kaptunk kölcsön például önkéntes tűzoltó igazolványt, egyenruhás fotót, tűzoltó versenyeken készült képeket, az ott szerzett okleveleket. Különleges tárgyként kiállíthattuk az egykori önkéntes tűzoltó parancsnok, Szabó Károly egyenruháját, tányérsapkáit, kitüntetéseit és a családja által őrzött egyesületi zászlót, több szakkönyvet, jegyzőkönyvet, egyéb feljegyzést is. Akkor több mint hatvan tablón mutattuk be a százharminc év történetét, de az egyik fotóról nem is sejtettük, hogy egészen pontos adatok derülnek ki róla később.

Történt ugyanis, hogy a könyvtár felhívására a ráckeresztúri kötődésű Bús (született Damak) Borbála is küldött több családi fotográfiát. Az egyik csoportkép szinte a megszólalásig hasonlított az önkéntes tűzoltók kiállításán látott képre, arra, amit Herkli Antaltól kaptunk. Egymás mellé téve a két fotót, láthatjuk, hogy az egyiken főként önkéntes tűzoltók, a másikon leventesapkás fiatalok állnak, közös a két képben a központi elem, a zászló. Borbálától megtudtuk, hogy az általa küldött kép a Levente Egyesület zászlóavatásán készült 1927. május 15-én, és az édesapja, Damak Lajos is látható rajta, az első sorban jobbról a negyedik.

A nyomozás azzal kezdődött, hogy megkértem a székesfehérvári Vörösmarty Mihály Könyvtár helyismereti csoportjában dolgozó kolléganőt, Farkas Editet, segítsen kideríteni, esetleg az 1927. májusi megyei sajtóban volt-e híradás az eseményről, mármint a leventék zászlóavatásáról. Edit el is küldte beszkennelve azt a cikket, ami a Fejérmegyei Napló 1927. május 27-i számában jelent meg Fényes ünnepség Ráckeresztúr községben címmel. Ezúton is köszönöm a segítségét! A név nélkül közzétett írásból derült fény arra, hogy nemcsak a leventék, hanem az önkéntes tűzoltók zászlaját is ugyanakkor szentelte föl az akkori ráckeresztúri plébános, Keresztes György (akiről a Fejér Megyei Hírlap 2022. szeptember 1-jei számában már írtam), „a helybeli és környéki lakosság tömeges részvétele mellett”.

A korabeli sajtónyelvet jól tükröző, elég terjedelmes tudósításból kiderül, hogy a zászlóanyai tisztet Rónai Ernőné, a Dreher-uradalom főintézőjének neje és Major Jánosné, Ráckeresztúr község főjegyzőjének felesége töltötte be, „még pedig előbbeni a tűzoltókét, utóbbi pedig a leventékét, kik mellett magyarruhába öltözött koszorúsleányok segédkeztek”. Az ünnepségen megjelent Meszlenyi Béla járási főszolgabíró, Vida Pál vármegyei tűzoltó szövetségi titkár, Csik István műszaki főtanácsos, Schober Alajos járási tűzrendészeti felügyelő és Holpár Gyula tűzoltó alparancsnok, valamint az ercsi és a martonvásári tűzoltó testületek tagjai mintegy negyven-ötven főnyi csapattal, ráadásul a martonvásáriak fúvószenekarukat is felvonultatták. Ahogy abban a korban legtöbbször előfordult, az ünnepi alkalom szentmisével kezdődött, melyet a már említett Keresztes György esperes plébános celebrált, közben a fúvószenekar egyházi énekeket játszott. A zászlók beszentelése után a leventék énekkara a magyar Hiszekegyet énekelte, majd vitéz Nagy Mózes szavalata következett, aki – miként a cikk szerzője írja – „Végvárynak A mi hitvallásunk című irredenta költeményét” mondta, utána pedig Daróczi Anna lépett a közönség elé a Zászló alatt című alkalmi verssel. 

Az ünnepég még nem ért véget. Megtudjuk a cikkből, hogy mindezeket követően a választókerület országgyűlési képviselője, Csöngedy Gyula adonyi esperes plébános, címzetes kanonok „remekbe épült ünnepi beszédét” hallgathatták meg a jelenlévők, melyet Keszeli Etus Magyar Levente című szavalata követett, „míg a közóhajnak engedve sorrenden kívül Vida Pál tűzoltó szöv. titkár intézett a tűzoltók, leventék s a községi polgárokhoz buzdító szavakat.” Mindenképp érdemes felidézni az esemény további részeit is, hiszen a szerző nagyon emelkedetten fogalmazta meg, hogy „a pompás időben szépen sikerült ünnepély után az iskola legnagyobb helyiségében rendezett közebéd volt, melyen a környék intelligenciáján kívül a község egész értelmisége és előkelőbb földmíves gazdái részt vettek feleségeikkel együtt.” 

Természetesen egy jó újságíró nem felejti el megemlíteni azokat a helyi lakosokat, akik ennek „az áldásos és maradandó nyomokat eredményező ünnepség” létrejöttében tevékenyen részt vettek. Major János községi főjegyzőt, Horváth Zoltán állami tanítót, levente főoktatót és Novoth József tűzoltó főparancsnokot említi elsőként, de nem feledkezik meg Láber Gizella állami tanítónőről sem, aki „az alkalmi konyha felszerelése és az egész vendéglátás körül való háziasszonyi teendőket lebilincselő szívességgel végezte”, s megemlíti még két szorgos segítőjét, vitéz Bucsi Györgynét és vitéz Daróczi Istvánnét, „nemkülönben a szép koszorúsleánykákat”. A cikk tömör és rövid mondattal zárul: „Este táncmulatság volt a zászlóvétel javára.”

Két fotó történetéről tudtunk meg tehát többet, persze azt csak találgatni lehet, ki kicsoda pontosan a képeken, a két zászlóanyát leszámítva, őket ugye a cikk alapján azonosíthatjuk. Borbála tudja még, hogy az édesapja ott látható az egyik képen, és csak bízhatunk abban, hogy esetleg élnek még olyanok, akik egy-egy személyt azonosítanak majd. Mindenesetre ez a történet számomra azért is érdekes, mert szinte a semmiből került elő a múlt egy már-már elfeledett eseményének krónikája. Az pedig, hogy az akkori megyei sajtó megemlékezett a ráckeresztúriak számára nyilvánvalóan fontos ünnepségről, azt bizonyítja, hogy a helyi híreket érdemes megyeszerte is közzétenni. Ki tudja, száz év múlva majd valaki rácsodálkozik, hogyan is éltünk itt, Fejér megyében, Ráckeresztúron.