Kárpátalja, avagy múlt a jelenben

Megidézni a múltat olyan dolog, mintha belekóstolnánk az időutazásba annak ellenére, hogy nincs meg hozzá a megfelelő technológia. A múlt felidézése során bukkanhatnak elő régi, nagy, nemes dolgok, emberek, küzdelmek, célok és persze olyanok is, amik miatt veszélyes lehet a megidézés. Mert épphogy felejteni akarjuk, nemhogy újra találkozni velük. Azonban van a múltidézésnek, vagy időutazásnak, ahogy tetszik, egy tökéletes módszere, ez pedig az, hogy visszaindulunk abba az irányba, ahonnan valaha ősapáink törzsei szétáradtak a Kárpát-medencébe. Kárpátalja a honfoglalás kapuja, amit jó ideje csapkod a szél és a történelem. Ebben az áramlatban megállt az idő: fellelhető a múlt, itt és most, a jelenben.

Ha már az idő, mint tényező, ennyiszer megjelent, kezdjük rögtön ezzel. Hiába történt meg a trianoni békediktátum és annak szörnyű következménye, Kárpátalján ma is minden a magyar idő szerint zajlik. Nem is csoda, hiszen sokkal több a kapcsolatuk ezzel az idősávval, mint a magas hegyek túloldalán ketyegő kijevi idővel. De más körülmények is a régi időket idézik. Elég csak a Beregszászhoz közeli Nagymuzsalyra ellátogatni. Olyan főúton tehetjük meg, melyet 1932-ben macskaköveztek le, vagyis akkor, amikor a terület még Csehszlovákiához tartozott. Majdnem kilencven év után tavaly került aszfalt ezekre a sokat látott fekete és fényes kövekre. A községben nincsen vezetékes víz és szennyvíz, mint más, európainak nevezett államokban 50 évvel ezelőtt. Az iskolában a kútról csak az alsó szinteket tudják ellátni, ezért a legfelső szinten már vizesblokk sincsen, hiszen víz nélkül okafogyottá válik a léte. Az is a múltat idézi, hogy hagyományos technikával működő aranybánya működik a település feletti hegyen, így aztán kútból sincsen túl sok, tekintve a víz összetételét. Az iskolában csak alsósok használhatják a belső mosdókat, a felső tagozat számára ott az udvari árnyékszék.

Az oktatásban van változás, mert míg a múlt században még a mindent elnyomó Szovjetunió is megengedte a magyar nyelv használatát és tanítását, addig az új vezetés kivette a magyar nyelvet, felmenő rendszerben, hogy minden ukrán legyen. Közben, ha ellátogatunk a beregszászi piacra, magyarul írják ki, hogy lacipecsenye, paprikás csirke nokedlivel, de hogy ne legyen ebből gond, cirill betűkkel áll a szöveg és az ár a táblákon.

Az árak nem a hetvenes éveket idézik, de a fizetések annál inkább, hiszen 80 ezerért dolgozik helyben egy kezdő pedagógus és nem is nagyon akar és nem is nagyon tud elmenni máshová, és ebben nemcsak a szülőföld szeretete játszik szerepet, hanem az a tény is, hogy gyakorlatilag nincs szervezett és tervezett tömegközlekedés. Az oldtimer iskolabuszok és a munkásjáratok között a keleti blokk őskövületei, vagyis a Zsigulik, Volgák és Moszkvicsok cikáznak, kerülgetve pár sok tízmilliós autócsodát és persze a rengeteg kátyút, a szilárd burkolatot sosem látott utcákon. A központnak számító Beregszász belvárosi közterületeire is jellemző ugyanez.

A műemlékek, mint például a muzsalyi magyar Pusztatemplom, egyre inkább az aranybánya miatt nem művelt földbe süllyednek, miközben a magyar múltat idéző várakban vagy teljes a pusztulás – mint például Huszton –, vagy mellékszerep jut a magyar feliratnak és a Rákóczi családnak, mint Munkács várában.

Az európai borászok számára csak iskolai tananyag, hogy valaha a szovjet piacra édes, alkoholos bort kellett szállítani. Itt még a legnagyobb borászatok is készítenek a nálunk is megszokott trenddel szemben haladó, édes vörösöket.

És ezek az állapotok mind-mind függetlenek a háborútól, nem most kezdődtek, hanem így állt meg az idő Kárpátalján. Ott, ahol mindezek ellenére maradnak magyarok, hogy lakják azt a földet, hogy ha kell, tiltottan is, de beszéljék a nyelvet, hogy megidézzék a múltat, akkor is, ha fáj. És persze, hogy őrizzék a honfoglalás kapuját, akkor is, ha hátba vágja őket néha a politika, a történelem szelétől kergetve.