Korondi Margit, Gréti, aki megnyitotta az utat az olimpiai örökkévalóság felé

Szép és hosszú élete Celjében kezdődött el 1932. június 24-én. Az apában, Korondi Ferencben bizonyára lehetett némi elégtétel, bizonyítani akarás, mert ő maga nem indulhatott el egyetlen olimpián sem, mert testnevelő tanárként az akkori szabályok – mint „profit” – kizárták az indulásból. Ma már butaságnak tűnik ez a korlátozás, de hát akkor ez így működött. 

A Magyar Olimpiai Bizottság honlapján erről az időszakról néhány gondolatot idéznek fel Korondi Margittól: „Mindig kérdezik tőlem, hogy elveszítettem-e a gyerekkoromat, mert tornásztam. Hogyan veszíthettem volna el, amikor imádtam? Édesapám már a pólyában a lábamnál fogva himbált, hogy mutassa, mennyire erős vagyok, és ő már akkor tudta, olimpiai bajnok lesz belőlem, annak fog nevelni. Azt hiszem, bennem akarta saját magát látni, mert neki nem sikerült kijutni az olimpiára, pedig igazán közel állt hozzá. Nagyon hálás vagyok a tornának, mert önfegyelmet, tartást adott. Én ugyan pici vagyok, de a sportnak köszönhetően be tudtam lépni úgy egy társaságba, hogy elegáns legyek, és figyeljenek rám. Emellett minden testrészem mozgott, az alak megőrzéséhez ez elengedhetetlen volt. Az agyamat is megtornásztattam, hiszen egy gyakorlatot nem lehet anélkül tökéletesen végrehajtani, hogy előtte ne gondoljam végig, mit és miként fogok tenni, amikor engem szólítanak a szerhez.” 

Mint minden nagysághoz, hozzá is legendák sora fűződött: kisgyermek korából származik az első, amely szerint előbb tanult meg kézen, mint lábon járni a földön. 

Aztán jöttek a tények, az első érmek, hiszen az 1947-es országos ifjúsági bajnokságon valamennyi számban győzött: nem értek a tornához, de úgy vélem, ilyesmi ma már csak nehezen lehetne elképzelhető. De így történt, és ennek egyenes következményeként – mindössze húszévesen – beválogatták a Helsinki felé induló válogatott tornászcsapatba. Azaz a finn fővárosban egészen pontosan alig egy hónappal a huszadik születésnapja után, szép hazánk küldöttségének legfiatalabbjaként lett belőle legenda, amikor átvette a magyarok első aranyát a tizenhat közül. 

De az eseményekhez kapcsolódik egy történet, amelynek a hitelességét most már nehéz volna minden kételyt kizárva bizonyítani. Mivel akkor már ötödik napja arany­érem nélkül volt a magyar küldöttség, a kommunista elvtársak Budapesten idegesek lettek, de egyben féltek is. Ugyanis az 1952. július 22-én megrendezett női szerenkénti döntők várhatóan kiélezett magyar–szovjet rivalizálást hozhattak, ezt pedig mi nem nagyon akartuk, a pofonosládát jobb nem feszegetni. Ezért állítólag Herpich Rezsőné, a sportág Vali nénije táviratot kapott Rákosi Mátyás kommunista pártfőtitkártól. (Herpich Rezső ezredes a III. kerületi Árpád torna- és vívóegylet vezetője volt, s felesége, Frantz Valéria testnevelő tanár edzette a tornaválogatott keretét.) Abban a táviratban állítólag Rákosi megtiltotta, hogy bármelyik magyar tornász megverje a szovjeteket, de aztán valami miatt mégis meggondolta a dolgot, és akkor már ezt íratta meg: „Tégy meg mindent, hogy nyerjünk, stop.” 

Az edző akkor arra utasította Grétit – így szólították Korondi Margitot –, hogy nem kockáztathat, ezért tilos volt felfognia a felső korlátra, és a leugrást is biztonságos, alacsony magasságból kellett végrehajtania, hogy ne tegyenek kockára semmit. Ezért inkább már a gyakorlat felénél leugrott a szerről, és bár a magyar küldöttség tagjai állítólag megrökönyödve nézték, mi történik, Korondi Margit még a teljes biztonságra törekvő gyakorlatával is olimpiai bajnok lett. Ezzel pedig nem csupán a nagy Szovjetunió rivális tornászát előzte meg, de egykori példaképét, Keleti Ágnest is. 

„Nyolcadiknak Korondi Margitot hívják a szerhez. A magyar vezetőket figyelem. A kezükön és a lábukon nem tudnak uralkodni, azok a nyugodttá erőltetett arctól független, mozognak. Ideges-e a kis Gréti, a nyugati fényképészek kedvence? A mozgásán ez nem állapítható meg. Amikor pedig megfogja a korlátot, biztos mozdulattal lendül fel. Mindenki őt figyeli. Női tornában az első olimpiai bajnokság függ ettől a mutatványtól. A kis Korondi biztosan, szépen mozog, billenései jó üteműek, szépen kitartja a mérlegállást. (…) Korondi tovább folytatja a gyakorlatát, még mosolyog is közben, s amikor a végén földre lendül, úgy megáll, hogy egy centiméterre sem inog meg. Óriási taps fogadja a gyönyörű mutatványt. (…) Vízilabdázók, ökölvívók, férfi tornászok, súlyemelők, kosárlabdázók egymást ölelgetik örömükben, aztán odarohannak Korondihoz. Ölelgetik, csókolgatják, sőt, az ökölvívók a levegőbe akarják dobálni örömükben. Herpichné alig tudja leszerelni őket: – Nem szabad, gyerekek! Jól van… örüljetek… de Gréti­re még a többi szeren is szükség van… nem lehet dobálni! Korondi könnyezik: – Gyerekek, igazán…” (Feleki László: Tizenhat nap, Szépirodalmi Könyviadó, 1953.) 
„Amíg versenyeztem, mindig olyan természetesnek tűnt, hogy nyerek, akkor nem értékeltem, mit értem el, hogy olimpiai bajnok lettem. Most, idősebb koromra kezdem megérteni, mit értem el…”, mondta Korondi Margit később, már itthon, miután Amerikából hazalátogatott. 

Mert miután visszavonult, kötödét nyitott a budapesti Oktogonon, és maga is úgy vélte, hogy véget ért számára a torna: de bíztak benne és a melbourne-i olimpia miatt visszahívták a korlátra. Tehetségét dicséri, hogy sikerült visszaküzdenie magát a válogatott csapatba, sőt, Melbourne-ben ismét egy arannyal és egy ezüsttel értékelték a teljesítményét. Aki ott volt, úgy emlékezett, hogy a hazáért, az elbukott forradalomért is küzdöttek. Aztán jött a személyes katarzis, amikor Keleti Ágnessel és Bodó Andreával együtt úgy döntött, hogy disszidál, nem tér haza Ausztráliából: vélhetően ezt nem ott, hanem már itthon eldöntötték. Gréti azok egyike lett, aki elfogadott egy ajánlatot és részt vett egy háromhónapos amerikai (ma így mondanák) médiás körúton. Amikor az véget ért, bokszoló férjével Kaliforniában telepedett le: azt olvastam erről a döntéséről, hogy egész életében napsütésre vágyott. Ha így volt, ha nem, annyi biztos, hogy közel maradt a sporthoz, hiszen úszóoktató lett, majd ismét a tornával és az egészséges életmóddal foglalkozott. És jól ment neki. Bár magánéletében akadtak döccenők, hiszen elvált és újra férjhez ment – ismét egy magyar sportolóhoz, egy vízilabdáshoz –, összességében sikerült kiegyensúlyozott életet kialakítania magának. És most már mindig ő marad a helsinkiek közül – és oly sokaknak szívében – örökre az első. 
 

Szeptember 14-én avatják az emlékművet - Az Aranycsapat Alapítvány elnökének, a szívében mindig ferencvárosi és videotonos labdarúgóként érző Kű Lajosnak a kezdeményezésére szeptember 14-én felavatják a székesfehérvári Bregyó-közben lévő Olimpiai Parkban a Corvin-lánccal elismert, Kossuth-díjas Melocco Miklós szobrászművész alkotását, amely az 1952-es, Helsinkiben rendezett olimpián részt vevő magyar sportolóknak állít emléket. Hazánk legeredményesebb olimpiai szereplésén 16 arany-, 10 ezüst- és 16 bronzérmet szerzett a magyar küldöttség, az éremtáblázaton csak az Egyesült Államok és a Szovjetunió végzett szeretett Magyarországunk előtt. Az avatásig hátralévő időben az Arany Hősök történetét idézzük fel sorozatunkban: ezzel az örök időkig szóló nagyszerűség előtt tisztelgünk.