Nem tudják sokan, milyen, ha megáll a fekete autó a ház előtt

Ahhoz, hogy az olvasó megértsen, kénytelen vagyok néhány mondatot magam is idézni a sváb hölgytől, még akkor is, ha ez néha másoknak fáj, mert két másik család történetét hozom ide, és emelem ki fájdalmas epizódjaikat. 

A sváb asszony családjának története 1720-as évektől kezdődött, hiszen ősei akkor települtek Magyarországra, azon belül Isztimérre. Attól az időtől a második világháború végéig, ha gondokkal is, de élték napjaikat Fejér megyében. A háború borította romok között egy új világ rúgta ránk az ajtót, és kékcédulás csalással vette át a hatalmat, amit csak egyszerűen kommunista rémuralomnak hívunk. Ez az állami terror és az igazságtalan háborús egyezség indította el nemzetek és társadalmi osztályok likvidálását, megalázását, tönkretételét. Áldozatok voltak a svábok, a felvidéki magyarok, de közéjük valók voltak az őrségi, azaz vasi magyarok is. 

„Mindenkivel szót tudtak érteni, mert csak a kanász és a tehenész nem volt sváb a faluban” – idézzük az isztiméri hölgyet. Sajnos már nem tudjuk idézni azt a magyar családot, akiket az Őrségben semmiztek és lakoltattak ki, mert már csak az unokák élnek, a kisemmizettek nem. És pontosan emlékszünk arra a felvidéki emberre, akit szintén kiraboltak, elvették mindenüket, és itt Fejér megyében kényszerítették élni őket. Balogh István évekkel ezelőtt nyilatkozott a Fejér Megyei Hírlapnak. 

„Aki azt állította, hogy német nyelvű, de magyar nemzetiségű, az maradhatott.” – mondta lapunknak a sváb asszony. Felvidéken aki azt mondta, hogy magyar, annak mindenét elvették, hiába beszélt szlovákul, le is út, fel is út – takarodniuk kellett. Az Őrségben teljesen mindegy volt a nemzetiségük, hiszen magyarok éltek ott, mennie kellett a Farkas családnak, mert földbirtokosok voltak, erdőtulajdonosok. Mindenüket elvették, az erdőket, a házat. De annál is többet… 

És akkor jöjjön a kitelepített sváb egyik hosszabb idézete: „A népi németnek nyilvánítottak helyére megérkeztek Vas megyéből a telepesek, és elfoglalták a házakat… Rettentő nagy gazemberség kezdődött el, mert aztán a mi házainkat odaadták a következő betelepülő hullám tagjainak, azoknak, akik a Felvidékről jöttek… Nekünk hallgatni kellett, mert az újak lettek az urak, akik minden tisztséget betöltöttek. Hiába volt a sváb aranykalászos gazda, felvidéki lett a téeszelnök, vasi a tanácstitkár.” 

Azt azért helyére tehetjük, hogy aki önként, saját szándékból költözik valahova, azt hívják a helyiek jöttmentnek, telepesnek. Más a helyzet azokkal, akiket otromba politikai rendszer kényszerített költözésre. Akkor lássuk ezeket a „telepeseket”! A Vas megyei Őriszentpéteren, Alszeren élt a Farkas család. Gazdálkodók voltak, emiatt földbirtokosok. A környező erdők jelentős része Farkas Bálint, majd fia, Rezső tulajdonaként üzemelt. Azért használom ezt a csúnya kifejezést, mert ez közelíti meg a legjobban, mivel is foglalkozott a Farkas család: szálalták az erdőt, a tarvágást nem ismerték, mert magyarként pontosan tudták, az utóbbi csak egyszer adna torta hátán tortát, aztán jöhetett volna az éhhalál. A szálalás folyamatosan biztosította a kenyeret. Gatterüzemek (csak hogy a német ajkú is értse), keretes fűrésztelepek épültek a birtok környezetében, ott dolgozták fel a nyers fát. Asztalosműhelyek biztosították a finommegmunkálásokat, majd bútorosok, ácsok lettek a végfelhasználók. Érdekesség a folyásokban gondozott fűzfák sorsa, amelynek vesszejeit a környező települések kosárfonói használták fel. A német ajkú osztrák évszázadokon át e helyről vitte a dolgos magyart és annak munkáját saját portájához. 

A Farkasok ugyanúgy, ahogy más környékbeli birtokosok munkát, megélhetést adtak emberek százainak. Őriszentpéter, Kondorfa, Szalafő, Ispánk, Ivánc és folytathatnám, nem éppen a szegény vidékek sorát szaporította. A háború végén véget ért a békeidő. A fokhagyma, mák, tök, agyag és fa birodalmára sötét évtizedek köszöntek. A gazdáknak, iparosoknak nem volt többé keresnivalójuk az Őrség dombjain. Amikor a svábok meghurcoltatása elkezdődött, akkor jelent meg a fekete autó, mögötte a teherautó a Farkas család házánál. A kékcédulás bitangok nem kímélték a nagyapát és feleségét, az apát és nejét és a nyolc gyermeket. Fél óra, ennyi maradt összeszedni, amire szükség volt. Hiszik vagy nem, ilyenkor nincs arra sem lehetőség, hogy visszanézzenek. A szülők gyermekeiket óvták, a nagyszülők higgadt pózt vettek fel, mert féltették az unokákat, és zöttyenve, darabos pufogással elindult a teherautó. 
Elindult a teherautó rabokkal, akik soha nem követtek el kilakoltatással sújtható bűnt. Elindult a Vas megyei Őrségből, és a Hortobágyig meg sem állt. Ott láger, az ifjú lányokon erőszak, a fiúkon gyalázat, apán és nagyapán verés, véres csapások nyomai. Ciszterna, fagy, üvöltő megalázás, korbács, s ha kellett, hát pisztoly, csak úgy játékból. A Hortobágy mosolygó délibábja akkor fagyott rideg kővé, és a halál mocskos lehelete sem ébresztette fel a követ. A hortobágyi táborba hurcolt ezrek dolgoztak, mert ez volt az életük mindig is, és még a fekália is kivirágzott. A Lenin-fiúk népirtó csapata kieszelte a nagy „én házam a te házad, a te házad az én házam” tervet, és a hortobágyi lágerek lakóit szétszórták a más megalázottak, kifosztottak földjére. Így került a vasi Farkas család nyolc gyermekkel Isztimérre. Soha senki nem kérdezte tőlük, mit szeretnének. Bezsuppolták őket egy házba. Fegyőrök ellenőrizték mozgásukat, lépni nem tudott senki a hatalom tudta nélkül. 

Amikor Kádár híg löttyel felöntötte a hús nélküli gulyást, és megálmodta a bitang gulyáskommunizmusát, akkor megint megállt a fekete autó Farkasék isztiméri rabháza előtt, és azt mondták: „Takarodhattok, de csak keletnek, az Őrséget meg se közelítsétek!” A három lány, a négy fiú elindult a szélrózsa keleti szirmai felé, Tiszaújvárosba, Fehérvárra, Szegedre, Dunaújvárosba és ki tudja, merre. Az öreg Bálint feladta, később fia, Rezső Isztiméren adta vissza lelkét teremtőjének. Nyolc gyermekről írtam, de a szétszéledtek csak heten vannak. A kommunista bitangoknak szórakozni is volt kedvük negyven éven keresztül. A nyolc gyermek legidősebbikje, szintén Rezső egy gyerekkori lovasbaleset miatt bicebóca, sánta lett. Ő nem került fel arra a teherautóra, a helyi kommunista pártvezér látni akarta, ahogy kisemmizettként, postásként sántán hordja a leveleket az Őrség dombjain, úgy, hogy Alszeren már mások lakták a Farkas-házat. 

A szétszéledt gyerekek bezárták titkukat, Rezső bácsi negyven éven át hordta a leveleket, újságokat – egy szó panaszként nem hagyta el az ajkát. Gyermekeim édesanyjának édesanyja mondta el szörnyű tragédiájukat nekem, amit lányai és fia előtt is titkolt, mert szégyellte. És így tett a többi testvér is. Hiába küzdött Rezső bácsi fia, Tamás, hogy a birtokot visszaszerezzék a Farkasok a rendszerváltoztatás után, a gyerekek nemet mondtak, mert halálukig féltek ördögi kirablóiktól. 

A Farkasoknak soha nem volt rossz szavuk a svábokra, helyzetüket mélységesen megértették. Talán így a sváb asszonynak is világos, hogy ők nem telepesek voltak Isztiméren, hanem meghurcoltak, akárcsak az asszony maga. Azt meg mindannyian tudjuk, hogy a kádári kor hajnalán mindegy volt, honnan jön a téeszelnök, a tanácstitkár, csak jó elvtárs legyen. Szinte adja magát, hogy ezek a tisztségek nem a kilakoltatottaknak jutottak, akár sváb, akár magyar. 

Nem szeretnék megfeledkezni arról a felvidékiről sem, aki hasonló cipőben járt mezítelen lábon a kommunizmus véres pirkadatán. A buzitai suhancot Vértesacsára szállították, s neki már az is gyönyör volt, hogy nem Szibériába. Balogh István így emlékezett a kitelepítés szörnyű idejére: „Végül Vértesacsára szállítottak bennünket. Ott a kitelepítésre váró svábokat a vasúthoz vitték, a háztulajdonosok szóba elegyedtek a mieinkkel, az asszonyok pedig együtt sírtak. Mit gondolnának ma az emberek, ha egyenruhások megjelennének a lakásuknál, és azt mondanák, pár órája van, szedje össze a cuccait, mert ismeretlen helyre elviszik a családot! Így voltunk mi is Buzitán, és így lettek szegény svábok is ezen a vidéken.” 

A Kárpát-medencében magyarnak, svábnak, szerbnek, tótnak kell tudnia együttérezni, mert közös a szenvedés. A kitelepítettek ócska politikai rendszer áldozatai itt is, ott is.

 
Örök szeretettel és tisztelettel emlékezem a meghurcolt családra: nagyszülők: Farkas Bálint és neje, Hermina; szülők: Farkas Rezső és neje, Karolina; gyermekek: Farkas Rezső, Ida, Ella, Elemér, Lajos, Erzsébet, Tivadar és László. Óvja Isten őket! Emlékemben örökké élnek.