Felderítők egy háború küszöbén: Harminc éve tört ki a délszláv konfliktus

Hogyan kezdődött?

Cs. L.: – Ejtőernyős kiképzésen voltunk, ahonnan visszarendeltek minket. Menetet hajtottunk végre a déli határhoz, egy éjszaka alatt leértünk. A gumikerekes járműveket „lábon” vittük le, a lánctalpasok vasúti szállítással érkeztek meg. Gyakoriak voltak a meghibásodások az első hónapban, a karbantartók – a mi időnkben hadtápnak nevezték, ami ma logisztika – keményen megdolgoztak azért, hogy működőképes járműveket biztosítsanak a határon teljesítő állománynak. A felderítők voltak először riadóztatva, mert akkor még senki sem tudta, mi lesz ebből az egészből: a hadvezetés úgy gondolta, hogy rejtve, fedve kell ott lennünk, és ez végig így is maradt a válság minden szakaszában. A határ mentén valójában már harcfeladatot végeztünk azzal, hogy a tényleges harcot megelőző cselekményekre készültünk fel. Az átjutásra alkalmas terepszakaszokat néztük végig, azt, hol vannak mozgások, merre mozognak gépjárművek, tehát felderítő feladatokat végeztek a sorkatonák is.

Miként viselkedtek a besorozott katonák?

Cs. L.: – Körülbelül három perc alatt felnőttek a feladathoz. Nem igaz, amit sokan mondanak, hogy be sem tudták tölteni a gépfegyvert és fegyelmezetlenek voltak. Ezt el lehet felejteni. Sokkal fegyelmezettebbek lettek, mint korábban, senkiben sem fordult meg, hogy bármiféle ellenállást tanúsítson a parancsokkal szemben. Egyébként a századparancsnok által kiadott utasítás az volt, hogy a hivatásosok legyenek a határ felőli oldalon, a sorkatonák pedig „bent”.

Tehát senki sem fontolgatta, hogy más feladatot kér?

P. M.: – Ez a helyzet nem erről szólt, ott senki sem kérdezett semmit. Az alakulat kapott egy harcparancsot, amely alapján a hivatásos állomány tette a dolgát, azt, amire évtizedeken keresztül készült. És tette a dolgát a sorállomány is. Ma sincs a szolgálatot teljesítő aktív állománynak mérlegelési lehetősége arra nézve, végrehajtja-e a parancsot. A sorkatonáinkról a legnagyobb elismeréssel szólhatok, mert mindenféle fegyelemsértés nélkül végrehajtották ezt a nem könnyű feladatot. Nem az kérdőjeleződött meg, miért kell valamit megcsinálni, hanem inkább az, hogy miért nem tehetnek többet? A sorkatonák tömegével jelentkeztek az éles feladatok végrehajtására.

Volt műszaki zár a határon?

P. M.: – Csak a normál határőrizeti jelek voltak a magyar oldalon, mert nálunk az őrsöket általában a határtól messzebb telepítették, míg a jugoszlávoknál közvetlenül a határra épültek ezek az úgynevezett karolák, ahol folyamatosan állomásoztattak erőket. A háború alatt állandóan telepítettek aknazárakat, az volt közöttünk. A problémát az okozta, hogy az első időkben nem volt normális együttműködésünk a helyszínen lévő magyar határőrizeti szervekkel, és nem volt igazán kidolgozva az sem, mit tegyünk, ha egy fegyveres csoport átkerül a magyar oldalra. Mi a rendelkezésre álló technikai eszközökkel próbáltunk minél pontosabb adatokat szolgáltatni a túlsó oldalon lévő csapatmozgásokról.

Cs. L.: – Az aknák telepítését nem úgy kell elképzelni, miként azt a Magyar Néphadseregben tanították: rendezetten, vázlatrajzzal. Ment egy GAZ teherautó a túloldalon, ahonnan szinte ledobálták a gyalogsági és a harckocsiaknákat.

Milyen katonai mozgásokat, tevékenységet tapasztaltak a határ közvetlen közelében?

Cs. L.: – Váltották egymást a karolákban a szerb reguláris és félkatonai, illetve a horvát nemzeti gárda egységei abban az időben, amíg mi ott szolgáltunk. A szerbek kiszorították a horvátokat, utána a horvátok visszaszorították a szerbeket. Nem állítom, hogy eközben nem voltak „áttévedések” magyar területre, mert ezek valóban megtörténtek. De nem azért, mert az adott egység valóban át akart jönni, inkább mert „megnyomták” őket, és nem tudtak másfelé mozdulni, csak az államhatárt sértve, aztán később visszatérve.

P. M.: – A rejtett figyelőben lévő magyar katonák és a túloldalon lévő horvát és szerb erők között nem történt tudomásom szerint közvetlen konfliktus. Szórványos átlövések voltak és repeszek is csapódtak be, ezért nem volt veszélytelen a határszakaszon szolgálni.

Cs. L.: – De mi ezt akkor nem így éltük meg. Nem úgy gondolkodtunk, mi lehet ebből, tettük, amit tennünk kellett.

P. M.: – A magyar katonák jól vizsgáztak, és nem mondom, hogy élveztük, de tetszett az, hogy feladat van és kipróbálhatjuk mindazt, amit tanultunk. Amikor éles helyzetbe kerül a katona, minden más a háttér része lesz. Azt gondolhatná bárki, hogy olyankor az lesz a fontos, hogy meghalhat, vagy az, mi lesz az otthoniakkal, de nem. Nem foglalkozik ezzel az ember. Végzi a feladatát, és telnek a hetek és a hónapok.

Azért mentálisan és fizikailag is megterhelő ilyen helyzetben szolgálni.

Cs. L. – Felfokozott idegállapotban dolgozott az adrenalin a szervezetben. Az első két hétben párórás alvás jutott csak naponta, és talán az volt a legnyugodtabb, aki kint tudott maradni a rejtett figyelőben, mert őt legalább békén hagyták. Aki a háttérmunkát csinálta, például a híradást biztosította, az fáradt el jobban. Kiderült például, hogy szerették az őzek azt az anyagot, amivel a híradókábelek be voltak vonva, így aztán ezeket gyakran újra kellett telepíteni, mi pedig biztosítottuk a munkát. Aztán jöttek a sáros időszakok, ami a járművezetőket viselte meg.

Nyilván nem kellett senkit sem arra figyelmeztetni, hogy nincs alvás őrségben…

P. M.: – Valóban nem. Egy alkalommal kimentünk feladatra egy gépjárművel, és amikor visszaértünk, nem találtuk a sofőrt. Fent feküdt a ponyva tetején. Kérdeztük, hogy miért? Azt válaszolta, „csak nem gondolja főtörzs, hogy megvárom, amíg a csetnik elvágja a torkom?”

Nekem egy magyar katona, akit a szerbek besoroztak, elmondta, akkor lőtték át a lábát, amikor a horvátok magyar oldalról bekerítették őket. Megtörténhetett?

Cs. L.: – Teljesen elképzelhetőnek tartom. Volt, hogy éjszaka mi is határsértést követtünk el, mert a terület nem egyenes. A horvátok könnyedén átkeríthettek, ha úgy tartották célszerűnek.

Mi volt az utasítás? Ha megindult volna egy haderő, közvetlenül a határon meg kellett volna állítani, vagy visszavonulnak mélységbe?

P. M.: – A felderítő harcászatban nekünk az volt a dolgunk, hogy az erre utaló jeleket minél gyorsabban felismerjük azért, hogy hazánk mélységében meg tudják tenni a támadás elhárításához szükséges lépéseket az erre hivatott alakulatok. Nekünk a fegyverzetünk arra nem lett volna elegendő, hogy megállítsunk egy harckocsiszázadot. Egy-két hét után a kezdeti meglepetésből utolérte magát a katonai vezetés és mélységben megtörténtek a szükséges csapatmozgások és átcsoportosítások.

Cs. L.: – A felderítő egyik alkalmazása a hátrahagyás. Ez azt jelenti, hogy a mélységi felderítő katonákat, akiknek az a feladata, hogy adatokat adjon az ellenség csapatmozgásáról, rejtett figyelőben hagyják és végig kell nézniük, hogy áthalad „rajtuk” egy harckocsihad­osztály. Aztán következhet a fogolyejtés, a rajtaütés.

Milyennek látták a határ menti lakosságot?

P. M.: ­– Sokkal kedvesebbek és barátságosabbak voltak, mit máskor. Amikor elkezdtük a levonulást, azt mondták, inkább ők ellátnak minket mindennel, csak maradjunk. Bizony érezték a veszélyt és féltek. Megkaptuk a tiszteletet, mert bíztak bennünk. Eközben mint kiderült, a honvédség vezetése attól félt, hogy majd a honvédek fogják feldúlni a magyar falvakat, nem pedig a jugoszláv haderő tagjai.

Harminc év után hogyan látják azt, ami történt?

Cs. L.: – Sok olyan katonával beszéltünk azóta, aki akkor a túloldalon volt, és most már tudjuk, hogy másként is alakulhattak volna a dolgok.

P. M.: – Az első tíz hétben senkit sem láttunk a felső katonai vezetésből, de később már tényleg mindent megtettek azért, hogy megfelelő felszerelést, például lövedékálló mellényt kapjunk, mert eleinte az sem volt. Ma már többet tudunk arról, mi történt a túlsó oldalon, néhány évtized távlatából van rálátásunk és jobban összeáll a kép. Nagyon könnyen belesodródhattunk volna egy fegyveres konfliktusba, aminek kétséges a vége. Ma már tudjuk, hogy az ellenkező oldalon létezett erre vonatkozó szándék.