Szentgyörgyi futballretró

Az első focipálya – talán még a helyiek sem tudják – a Kossuth utca és a Petőfi utca kereszteződésénél lévő „Tónál” volt. A Kossuth utca felőli részen volt a pálya a Petőfi utcával párhuzamosan, majd folytatásában az Árpád utca felé volt a „Tó”. A pálya szélén végig nyárfák álltak, amelyekből mára már csak egy létezik. Öltözője nem volt a csapatnak, a helyszínen öltöztek át. Mint Madarász Imrétől megtudtuk, ennek a csapatnak az edzője Gulyás Péter volt, akit „Jegyző úrnak” szólítottak a helyiek. Székesfehérvárott dolgozott. Nagyon tisztelték, élt-halt a csapatért. Minden mérkőzésen a pálya szélén guggolva irányította együttesét.

Ha jól játszottak, láda söröket kaptak, ha veszítettek, saját kasszára oltották a szomjukat

Sikerült összeállítani ezt a legendás első csapatot Madarász Imre, Keresztes Sándor, Csalai Sándor és Kléber István visszaemlékezései alap­ján. A kapus Takács István volt, később őt Kötél István követte. A mezőnyjátékosok pedig a következők voltak: Rédl László, Rédl József, Kötél János, Kun Sándor, Ruff László, Bender József „Szepi”, Burján István, Szabó Ferenc, Nyári Lajos és Tóth Zoltán. Volt egy emlékezetes mérkőzésük, amikor a Csepel Fémművek csapata érkezett Mezőszentgyörgyre, akik felsőbb osztályban játszottak. Az eredmény 6-2, egyesek szerint 7-3 volt. Rengetegen voltak kíváncsiak az összecsapásra, amely az eredmény ellenére nagy iramú volt. Tavasszal idegenlégiósok is szerepeltek a csapatban, ugyanis ilyenkor érkeztek vidékről dinnyeter­mesztő családok. Természetesen a férfiak a munka mellett önfeledten kergették a bőrt!

Az 1950-es évek közepén azonban a pálya talajából források törtek fel, egyre többször lett alkalmatlan mérkőzések lebonyolítására, ezért új helyszínre költözött a „stadion”, mégpedig a rétre, a Cinca patak mellé. Talán két bajnokságot játszottak le itt. Volt olyan mérkőzés, hogy nem volt háló a kapukon, ami miatt komoly viták alakultak ki. Még egy érdekesség ezzel a pályával kapcsolatban: az ellenfél csapatai sokszor vonattal érkeztek, de a pályától nem messze lévő vasúti átjárónál mindig megállt a szerelvény. A focisták leszálltak a szurkolókkal együtt, majd a mérkőzés után érkező első vonatra ugyanilyen módon szálltak fel. Az 1957–1958-as bajnokság már a Bocskai utcai pályán indult meg. Egészen az 1970-es évek közepéig használatban volt. Eleinte a mezőszentgyörgyi csapat használta, majd a későbbiekben az LMSK. Itt már volt öltöző, igaz, alumíniumlavórokban mo­sakodtak a játékosok a helyiség előtt. A bírók pedig a pályával szemközti „Hári-­féle házban” öltöztek át, illetve mosakodtak meg. A kapu fából készült, és négyszögletesek voltak a kapufák. A jelenleg is látható „évszázados” nyárfákat az első években ültették a játé­kosok, a szurkolók. Itt volt edző Keresztes Sándor is, akinek a kezei között több nagyszerű sportoló is nevelkedett. Volt olyan, aki Enyingre került az NB III-as csapathoz. A mérkőzéseket vasárnaponként bonyolították le. Mire a felnőttcsapat mérkőzése elkezdődött, addigra a falu apraja-nagyja kint volt családostul a pályán. Igaz, büfé nem volt, de Enying­ről járt át egy idős úriember kerékpárral, és kosarában fruttit, szotyit és tökmagot árult. A mezőszentgyörgyiek számára ő ugyanolyan ikonikus alakja volt a meccseiknek, mint a Fradinál a legendás „Kalap”!

Amikor véget ért a mérkőzés, a csapatot megvárva együtt vonult a nézősereg java a Petőfi utcában lévő kocsmához. Itt a játékosok, ha jól játszottak, egy-két láda Balatoni Világost kaptak ajándékba, ha pedig vesztettek, akkor saját kasszára oltották a szomjukat. A gyerekek főleg Bambit és Jaffát ittak, míg a szülők söröztek, illetve „édeset” kor­tyolgattak. A történet az 1970-es évek második felében ért véget, amikor is a Bocskai utcai futballpályán megszüntették a mérkőzéseket, és Lepsényben, a Vasút utcában alakították ki az új pályát. Hogy miért ott, az már egy másik történet…