Böhm Martin az egykori honvéd tisztikar és a Szent István gyalogezred történetét kutatja

Mitől alakult ki benned a történelem szeretete, a katonai múlt kutatásának vágya?

– Nagyapámtól örököltem ezt. Gyerekkoromban érdeklődve hallgattam a családi történeteket, amelyek arról szóltak, ki, hogyan harcolt az első vagy a második világháborúban és milyen érdemeket szerzett. Később a gimnázium mellett döntöttem, ahol tanáraimnak köszönhetően erősödött bennem az elhatározás katonai múltunk kutatása iránt, és így az egyetemi képzés során a történelem mellett köteleztem el magam, és ezen a pályán folytattam tanulmányaimat. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen 2015-ben történészként végeztem, majd 2018-ban muzeológusként szereztem diplomát.

Milyen messze vezetnek téged a családi gyökerek?

– Teljesen átlagos családom van, mindenki tette a kötelességét, amikor szükség volt rá. Az üknagyapám már mint népfelkelő tartalékos harcolt a világháborúban, súlyos sebesülésekkel tért haza. Fia, apai dédapám 1923-tól szolgált 20 éven keresztül a fehérvári „Szent István” 3. Honvéd Gyalogezredben. A családom többi férfi tagját tekintve is elmondható, valamennyien szolgáltak a hadseregben, különösen 1945 előtt. Többen hősi halált haltak a két világháborúban. Nagyapám, akitől „örököltem” a hobbim és választott munkámat, 1931-es születésűként kötelező jelleggel elég fiatalon leventeképzést kapott és részt vett a második világháborúban.

Hol kezdődött számodra a szakmai munka?

– Szakmai, történész-muzeológusi gyakorlatomat a Hadtörténeti Intézet és Múzeumban kezdtem és ott dolgoztam egy ideig, de most ismét iskolapadban ülök. Minden lehetséges alkalommal támogatom a Honvéd Hagyományőrző Egyesület munkáját, rendezvényeit, amely szervezetnek már 14 éves korom óta tagja vagyok.

Mennyire lett népszerű ez a fajta tevékenység?

– A hagyományőrzés többféle lehet. Van az egyenruhás megjelenés, illetve létezik a kiállítások és a bemutatók szervezése: én korábban az egyenruhás hagyományápolást választottam, de most már a képzettségemnek megfelelően egyre inkább a tudományos igényű tevékenység mellett kötelezem el magam. Úgy veszem észre, a fiatalság körében az egyenruhás hagyományőrzés nagy sikert arat, azonban egy tudományos alapokon megrendezett kiállítás sokkal több ismeretet ad át a látogatóknak.

Mi ennek az oka?

– A két világháború katonái­nak egyenruhái már nem voltak a megelőző századfordulóhoz hasonlóan színesek, mégis elegáns viseletet jelentettek. A mai fiatalság körében komoly érdeklődésre tart számot az akkor élt katonák megjelenése, a haditechnika, a katonai élet körülményei, no és természetesen az akkori fegyverek.

Milyen érzés viselni ma egy ilyen egyenruhát?

– Élmény és kötelezettség. Amikor az ember egy ilyen egyenruhát felvesz, magát a kort ölti fel és képviseli, tehát annak megfelelően kell viselkednie. Nem szabad elfeledni, neves személyek és névtelen hősök ezrei viselték ezeket az egyenruhákat! Ez az elköteleződés különlegessége az egyenruhás hagyományőrzésnek.

Mi a szakmai célod, mit szeretnél kutatni?

– Jelenleg aktívan az 1920-1945 közötti magyar kitüntetésrendszert kutatom, különös tekintettel a Magyar Érdemkereszt, későbbi nevén Magyar Érdemrend történetére. Ugyanakkor megmaradt régi érdeklődésem a korszak katonai elitje iránt. Utóbbi téma esetében a személyes kapcsolatok és élmények voltak meghatározóak. Életkoromnál fogva én már nagyon sok veteránt nem ismerhettem meg személyesen, viszont akiket igen, azok elsősorban ennek az 1920–1945 közötti tisztikarnak voltak a tagjai. Az ő történetüket és háború előtti és utáni életüket szeretném megismerni, de nemcsak elmondások alapján, hanem tudományos alapon mélyre ásva. A másik kutatási területem is részben ezzel függ össze: ez a székesfehérvári „Szent István” 3. Honvéd Gyalogezred története. Az egyik oka konkrét választásomnak, hogy a családom több férfi tagja ebben az alakulatban teljesített szolgálatot legénységi, altiszti és tiszti beosztásban.

Azt a tisztikart sok szempontból nemigen lehet egy napon említeni az 1945 utáni tisztikarral…

– Ez pontosan így van, ezért jelent kihívást a munka. A Horthy-korszakot nagyon sokáig mint bűnös időket jellemezték, és sokan így ítélik meg még ma is, de ez így nem igaz. Mint sok más, ez a korszak is a történelmünk része. Ennek ellenére szomorú látni, hogy az emberek megfeledkeznek arról, hogy saját családjuk tagjai is részesei voltak annak a korszaknak, s nemcsak hogy megfeledkeznek erről, de esetenként még meg is tagadják őket ezért. Holott ezt nem volna szabad. Fontos megjegyezni, hogy a második világháború előtti tisztikar merőben más társadalmi és állami megbecsülésnek örvendett, mint a háború utáni. Azt is ki kell hangsúlyozni, hogy bár 1944 októberében véget ért egy korszak, s 1948–49-ben Rákosival egy újabb vette kezdetét, ennek ellenére sokan voltak olyanok, akik az 1945 előtt szerzett tiszti csillagjaikat úgymond „átmentették” az új rendszer szolgálatához. Sok esetben igen komoly árat fizetve ezért. Egyesek az 1980-as évekig is teljesítettek szolgálatot. Ők nyilván a saját bőrükön érezték, mekkora volt a különbség az 1945 előtti és utáni társadalmi megbecsültség tekintetében. Azonban semmiképpen sem gondolhatunk úgy rájuk, mint akik elfelejtették korábbi katonaéletüket, más kérdés, miként viszonyultak hozzá. Ismertem néhány tisztet, akik a negyvenes éveknek voltak az avatottjai, de a háború után futották be katonai karrierjüket. Azt lehet mondani, hogy az ő szempontjukból elsősorban a katonai pálya és a haza szeretete volt a mérvadó, nem pedig a politikai rendszer iránti elfogultság vagy annak kiszolgálása. Azonban mindenre lehet ellenpéldát is találni.

Ha a másik szakterületedet nézzük: mit tartasz a „Szent István” 3. Honvéd Gyalogezred legnagyobb haditettének, legérdekesebbnek a történetükben?

– Elsősorban a megalakulás korszakát kutatom, azzal szeretek szívesebben foglalkozni. Ha a haditetteket nézzük, le kell szögezni, hogy az ezred már 1941-től részt vett a keleti hadszíntér küzdelmeiben és a háború alatt végig elég jó katonai sikereket lehet az alakulat számlájára írni. Mégis legjelentősebb fordulatnak a most is aktuális doni áttörést tekinthetjük. Az ezred akkor szenvedte el a legnagyobb emberveszteséget, a katonák mégis az utolsókig, 1943. január 27-ig esküjükhöz híven tartották állásaikat. Történetükből inkább azt emelném ki, hogy az országban ez az ezred volt az, amelyik olyan korábbi hagyományokat élesztett újjá, melyeket a társadalom és az akkori katonai vezetés is viszonylag félve kezelt. Gondolok például az ezredtulajdonosi cím visszahozatalára. Ez a cím már századok óta egészen 1918-ig folyamatosan létező méltóság volt. Korábban az ország uralkodója, az uralkodóház vagy valamely külföldi uralkodóház egyes tagjának, esetleg bel-, illetve külföldi előkelő katonai személynek adományozott ilyen címet. Az így kinevezett ezredtulajdonosi címet viselő személy felölthette a róla elnevezett ezred ezredesi egyenruháját, s ünnepélyes alkalmakkor az ezred élén állhatott. Horthy Miklós kormányzó 1931-ben újra lehetővé tette az ezredtulajdonosi cím adományozását. Elsők között békei Koós Ottó akkori ezredes, a fehérvári ezred parancsnoka volt az, aki felvetette, hogy legyen a volt 69. gyalogezred még élő tulajdonosa az új ezredtulajdonosuk. Nemcsak hagyomány, hanem katonapolitikai, állami érdekek is közrejátszottak abban, hogy Hindenburgot a fehérvári gyalogezred új tulajdonosának nevezték ki. Összességében 1931 és 1945 között Hindenburgon kívül III. Viktor Emánuel olasz király, Frigyes főherceg, József főherceg és Horthy Miklós volt még ezredtulajdonos Magyarországon.

Hol lehetett és lehet a munkáiddal találkozni?

– Az ezred történetével 2013-tól foglalkozom olyan szinten, hogy azt a nagyközönséggel is megismertessem, akkor volt az első erről szóló kiállításom. Akkor ténylegesen csak az ezred tagjaihoz köthető tárgyi relikviákból állítottuk össze az anyagot. Augusztus 15-e az ezred napja, amely napon 1939-ben csapatzászlót kapott az alakulat a várostól. Tavaly egy fotókiállítással emlékeztünk meg a zászlószentelésről a Magyar Nemzeti Levéltár Fejér Megyei Levéltárának közreműködésével. A 2019-ben átadott Budapesti Corvinus Egyetem Székesfehérvári Campusának új épülete, mint már ismert, előbb a 69. gyalogezred, majd a „Szent István” 3. Honvéd Gyalogezred laktanyája volt. Nagyon szép gesztus az intézmény részéről, hogy a történelmi múltat nem feledve kívánja megjeleníteni az egykori katonai alakulatok emlékét a Budai úti B épületében: az ennek emléket állító anyag összeállításában működök közre, mely az idén már ott megtekinthető lesz. De közeledik az ezred megalakulásának századik évfordulója is. Az alakulat 1920-ban már iratok formájában is létezett, 1921-ben szervezett formában működött, 1922-ben kapta meg a 3-as hadrendi számot s 1930-ban a Szent István elnevezést. Az idei év más, a témáimból eredő évfordulót is tartogat: idén lesz 75 éve annak, hogy Fejér megyében és Székesfehérváron komoly harcok után véget ért a háború. Minderre itt Székesfehérváron méltó módon kívánjuk a kor hadtörténetét képviselő Honvéd Hagyományőrző Egyesület rendezvényével emlékeztetni az utókort.