Forradalmi időutazás a hadtörténésszel 1848. március 15-től az áprilisi törvényekig

Szabó József János kiváló hadtörténész kutatásainak köszönhetően 1848–49 jól ismert személyei és eseményei új vonásokkal gazdagodva elevenednek meg előttünk. Az ő munkái alapján idézünk föl az alábbiakban néhányat a forradalom és szabadságharc ismert témái közül.

A pesti forradalom mítosza

1848–49 története tele van mítoszokkal, ám egy nemzet történetében a mítosz olyan, mint a költészet – és mi lenne velünk hősköltemények nélkül? A történelemtudomány ellenben olyan, mint a matematika – száraz és tárgyilagos. Felemelő érzés ismerni a mítoszainkat – de azért nem baj, ha tudunk számolni is. Jó, ha tudjuk, honnan jöttünk, és ha tudjuk, hová tartunk. A mítosz ugyanakkor nem kitalált dolog, az a valóság elemeire épül. A 12 pont valóságos, a Nemzeti Dal valóságos, de az már mítosz, hogy Petőfi szavalta el – és mítosz maga a pesti forradalom is, hiszen a magyarországi változásokhoz vezető, és egyáltalán, az 1848 márciusát, majd a szabadságharcot ténylegesen meghatározó események nem Budán vagy Pesten, hanem Pozsonyban és Bécsben történtek. Pozsonyban hozta létre a magyar országgyűlés az új alkotmányt, amellyel a nemzetállam jogi kereteit megteremtette, az uralkodót, V. Ferdinándot pedig valószínűleg az első bécsi forradalom és más kényszerítő körülmények szorították rá, hogy az áprilisi törvényeknek zöld utat adjon. Pesten nem az események felforgató intenzitása, hanem azok üzenete és jelentősége volt a forradalmi.

Petőfiék sokat gondolkodtak azon, hogy miként lehetne itthon forradalmat csinálni. Amint Jókai írja naplójában: könnyű volt a párizsiaknak, mert ott volt a király, el lehetett zavarni, ott volt a kormány, le lehetett mondatni, ott volt az országgyűlés, át lehetett alakítani alkotmányozó nemzetgyűléssé – de Pesten se király, se kormány, se országgyűlés. Pest akkoriban csupán egy harmincezres német kisváros volt, ahol, ha csak úgy kiáll valaki és elmondja a Tizenkét pontot, vagy elszavalja a Nemzeti Dalt, a járókelők legfeljebb értetlenül kérdezgetik egymástól: „was sagt er?” (mit mond?). Tudjuk: március 19-e, a József napi vásár napja lett volna alkalmas valódi forradalom kirobbantására, ilyenkor ugyanis a környékbeli magyar falvakból jön be Pestre annyi magyarul értő, hogy legalábbis van kinek szónokolni. Ám a bécsi forradalom hírének érkeztével Pest lépéskényszerbe került, a kitűzött nap előtt reagálnia kellett – így végül és ténylegesen nem alakult ki forradalmi helyzet. Ezzel együtt a március 15-i pesti események szimbolikus mivoltukban is alkalmasak voltak az uralkodói akarat megfelelő irányú befolyásolására.

Batthyány, a gátlásos zseni

A pesti forradalom mítosza igazán az 1945 utáni történetírásban erősödött föl, amikor sürgető igény támadt egy olyan történelmi narratívára, amely az 1848-as magyar forradalmat alulról szerveződő megmozdulásként meséli el, az osztályharc logikáját követve. Minden módon el kellett fedni azt a tényt, hogy Magyarországon, a magyar szabadságért folytatott küzdelemből a magyar nemesség, vagyis az uralkodó osztály is tevékeny részt vállalt. A mitológián túl, a történelmi matematika valóságában a változások egyik fő irányítója és szervezője valójában gróf Batthyány Lajos volt – persze Kossuthtal együtt. Kettejük elképzelései sok ponton tértek el egymástól, de kiváló politikusokként képesek voltak egyeztetni a nemzet érdekében. Ugyanakkor érdekes, hogy Batthyány beszédeiről nem tudunk – holott kiváló érvelő- és érdekérvényesítő képessége közismert volt. Amikor szóba került, hogy ki legyen a miniszterelnök, vele szemben ellenjelölt neve fel sem vetődött. Mégis: Batthyány beszédei nem ismertek. Nincsenek közszájon forgó Batthyány idézetek sem. Miért? A megoldás igen prózai: Batthyány, rendkívül gátlásos ember lévén, nem tudott tömegek előtt megszólalni. Egy alkalom ismert, amikor felszólalt az országgyűlésben – annak is derültség lett a vége. A hórihorgas, tiszteletre méltó megjelenésű Batthyány hangja az erős izgalomtól rendre elcsuklott, rikácsolóvá vált, végzetesen elterelve a hallgatóság figyelmét a beszéde tartalmáról. Ennek ellenére a háttérmunkákban, a bizottságokban, a szűkebb körű egyeztetések során és a kabinet-megbeszélések alkalmával ő vitte a hátán az egész forradalmat – egészen a végsőkig.

A jobbágyság diszkrét bája

A második ipari forradalom hajnalán a magyar nemesség előtt már nem volt kérdés, hogy a feudális berendezkedés akadálya a további fejlődésnek, így az 1848-as pozsonyi országgyűlés is komolyabb belső ellenzék nélkül látott hozzá a jobbágyfelszabadítás törvényi hátterének kimunkálásához. Erre az időre Magyarországon már sok helyütt kapitalista termelés folyt, és zajlott a nemesi birtokok nagyüzemi gazdaságokká való átszervezése is. A jobbágyfölszabadítási törvény megfelelő megszövegezésének érdekében azonban először is meg kellett határozni, hogy ki a jobbágy. A jobbágy az, aki jobbágytelken él – szólt az első javaslat. A konkrét eseteket megvizsgálva azonban kiderült, hogy az egykori jobbágytelkeket immár gyakorta föld nélküli, armalista kisnemesek művelik, akik az idő közben vagyonossá lett jobbágyoknak dolgoznak. Sok jobbágy tehát már gazdag ember, miközben jogilag föl kéne szabadítani. Ezt a kellemetlenséget elkerülendő megszületett a következő definíció: jobbágy az, aki tizedet és kilencedet fizet. Azonban a tized és kilenced fizetési kötelezettség fönnállt a szolgalmi földekre is, amelyek viszont gyakorta nagy értékű szőlőbirtokok voltak, ezeket pedig jellemzően nemesek vásárolták föl. Így történhetett, hogy az esztergomi érsek tizedet és kilencedet fizetett egy somlói bírónak – miközben jobbágynak nem igazán volt tekinthető. A megoldhatatlan definíciós helyzet föloldása végül az lett, hogy Pozsonyban a tisztelt országgyűlés a jobbágyságot úgy törölte el, hogy pontosabb mibenlétének meghatározásával adós maradt.

Fehérvár és a forradalom

Székesfehérvár lakói 1848. március 16-án, a Fekete Sas szállodában összegyűlve hallgatták meg a Pestről frissiben érkezett hírhozókat, Hamvasy Imre és Boross Mihály ügyvédeket, majd a városháza előtti téren fölolvasták a 12 pontot és a Nemzeti Dalt. Hamvasy javaslatára megalakították a nemzetőrséget, amelyet a szabad királyi város tanácsa a rend és fegyelem fönntartásával bízott meg. 16-a éjjelén a nemzetőrség már járőrözött. A változások igénye erős volt, az úrbéri viszonyok tervezett eltörlésének híre szélsebesen járta be a megyét. Ám az átrendeződés folyamatától a nemesség tagjai közül sokan tartottak. Voltak, akik az elkerülhetetlenben előre szaladva kerestek biztonságot. A megyében elsőként Mór földesurai, a Lambergek és a Luzsénszkyek mentették föl jobbágyaikat március 18-án, megelőzve a helyi törvényhatóságot a törvényjavaslat szentesítésében és közzétételében.

A császárpárti hazaáruló, akit Abánál fogtak el

A pákozdi csata támogatására érkezett népfelkelők a megye középső vidékein is jelen voltak. Görgey a Hunyadi-huszárokat Abáig rendelte azzal a feladattal, hogy az ellenség hadmozdulatait szemmel tartsák.

Egy 30 fős egységük Soponyáig előrenyomulva a Székesfehérvárra vezető út felügyeletét látta el, amikor feltartóztatták a Kálozra igyekvő Zichy Ödönt és Zichy Pált. A málha átkutatásakor Trangoss kapitány talált egy Jellasics által szeptember 27-én írt menlevelét, amit az Roth tábornoknak címzett, arra kérve, biztosítson védelmet Zichy Ödön számára a „felkelő” magyarokkal szemben. A málhából előkerült továbbá 43 császárpárti proklamáció is, így a helyzet Zichy Ödön megyei főispán számára egyértelművé és egyúttal végzetessé vált. Kis híján idejekorán végzetessé, ugyanis éjszakára a foglyokat Abán szállásolták el, ahol a helyiek, hírét véve, hogy áruló főúr van a pajtába zárva, úgy gondolták, jogosan és büntetlenül törleszthetnek egy főnemesnek az elmúlt évszázadok legalább néhány apró sérelméért. A helyi nemzetőrség alig tudta a Zichyeket biztos helyre menekíteni, hogy a hadbírósági eljárást a népharag meg ne előzze.

A Lóréven összeülő haditörvényszék a halálos ítélet másnapi indoklásakor hazaárulásra hivatkozott, a kötél általi kivégzés pedig azonnal meg is történt. Zichy Ödön tragikus sorsának alakulásában figyelemre méltó, hogy a halálát, legalábbis jogi értelemben az okozta, hogy V. Ferdinándnak, a Habsburg Birodalom császárának kedvére tenni igyekezvén elárulta V. Ferdinánd magyar királyt.