Csipke készül a gárdonyi Szendrei Katalin mérnöki kezei alatt

Szendrei Katalin számára a vert csipke nagy szerelem. Erre a művészeti ágra, tevékenységre még Budapesten csodálkozott rá – harminc esztendeje. A budai Vár tövében, a Mesterségek ünnepén sétálgatva fedezte fel a csipkék káprázatos világát. Ha jól belegondolunk egyébként, a mérnöki precizitást kedvelő lélek számára igazi felüdülés a csipkekészítés – amely egyébként szintén megköveteli a pontosságot, hatékonyságot. A csipke előhívja azt a mérnöki kreativitást, amely igazi művészi alkotássá fejlődik a gondos női kezek alatt. Katalin azonban akkor még egy budapesti tervezőirodában dolgozva, gépészmérnökként mégsem gondolta volna, hogy egyszer Gárdonyban, egy kis Velencei-tavi városban fogja tölteni nyugdíjas éveit, ahová már szakavatott csipkekészítőként érkezik, s amelynek kis református templomába ő készíti majd a karzat terítőjét. Pedig bizony így lett – idén augusztus 20-án már az általa felöltöztetett karzat alatt tartották meg az ünnepi istentiszteletet. Az út azonban hosszú volt, ami idáig vezetett számára.

Szakmailag, emberileg egyaránt.

– Az első munkám zöld bársonyból készült terítő volt, arany szegéllyel, gránátalma motívummal, amelynek köszönhetem, hogy bekerültem egy fontos szakmai körbe – meséli Katalin a kis gárdonyi református templom hűs kőfalai mellett. Az emlékek élénken élnek benne: a budai Várban tett – ki gondolta előre, hogy – sorsdöntő sétát követően egy évvel ugyanis már Mátray Magdolna, az Országos Csipkekészítő Egyesület létrehozójának történelmi csipkéket feldolgozó csoportjában találta magát, ahová meghívták ismerkedni, tanulni. Sokat tanult, dolgozott azon, hogy a csipke történelmi hátterét, múltját is megismerje, s hogy munkái elismerésben részesüljenek.

Munkái számos kiállításon vettek már részt: Ausztria, Szlovákia, Horvátország, Erdély, Lengyelország és hazánk szinte valamennyi csipkeverő telephelye otthont adott már az alkotásaiból rendezett tárlatoknak. Több pályázaton is eredményesen szerepelt: Bábolnán 2., Nagykállón és Kiskunhalason (a magyar csipke otthonában, központjában) 1. díjat kapott. Ám ennél lényegesen messzebbre jutott a témában: kutatásokat végzett a váci Fehérek templomában talált sírleletekkel, s igyekezett kideríteni annak történelmi hátterét is.

– Jó állapotú textileket találtak az itteni ásatáson, melynek csipkeanyaga fantasztikus volt. Én például egy szikrázó, igazi aranyfonálból készült főkötőt vizsgáltam, ami az 1700-as évekből származhatott. Elképesztő volt, a mai napig gyönyörűen csillog az a fonál! – meséli, szintén aranyosan csillogó szemekkel, s bevallja, ezért is szerelmese a régi csipkéknek…

Hasonló munkákat végzett a Néprajzi Múzeum anyagában, Erdélyben, a debreceni és a miskolci múzeumban, valamint a Csornai Múzeumban. A továbbképzések is munkássága fontos részét képezték: így ismerkedett meg a különböző tájegységek csipketechnikáival – az olasz Cantutól kezdve, a milánói, flamand, duchesse csipkéken át a felvidéki gömöri változatokkal. Ma pedig az 1900-as évek Móga és Jezsek csipkéinek feldolgozásával foglalatoskodik. Ma már a Velencei-tó mellett naponta akár több órát is tölt csipketerítők készítésével. Ám nem ad el, nem is nagyon ajándékoz, vallja be. Úgy véli, kevesen értékelik úgy ezeket az alkotásokat, ahogy ő maga. A templomban azonban, reméli, akár száz évig is láthatják a munkáját. S közben már azon gondolkodik, mi legyen a következő gárdonyi csipkeprojektje… Ám ehhez – reméli – társakra is talál, akik a munkában közösséget vállalnak vele.