Spányi Antal: Közös sorsunk alapja Szent István erkölcse

Szent István országfelajánlását Szűz Máriának püspök úr néhány napja megújította. Hogyan lehet ezt a mai ember számára érthetővé tenni?

– Ez volt az a megrendítő nap, amikor István király végső erejét összeszedve palotájából átment az általa építtetett csodálatos templomba, hogy Imre sírjánál tárja Isten elé lelke fájdalmát. Azt, hogy neki már nincs ereje vezetni a rábízott országot, és nincs olyan, akire ezt a népet és ezt az országot jó lelkiismerettel bízhatná. Nincs, aki nem csak megkeresztelné a népet, hanem kereszténnyé is tenné. Szent István Istenre figyelő lelke megtalálta a megoldást. Meghallotta, bizonyára fia közbenjárására, az Úr sugallatát: legyen ez az ország Mária országa, éljen ez a nép Mária oltalma alatt. A szentéletű király nem is keresett más utat, mint amit az égből kapott, és fia sírja mellől a mennybe felvett Máriának ajánlotta koronáját: országát és népét. És látjuk, hogy él a magyar, pedig hányszor lett volna logikus a történelmet szemlélve, ha ez a nép hírmondó nélkül eltűnik az idők süllyesztőjében! Hány súlyos harc, hány árulás, az idők micsoda viharai és az erkölcsök micsoda romlása mind mint halálos ellenség leselkedett nemzetünkre! De mindig voltak hősök és bátrak, voltak, akik hitüket mindig komolyan vették, bízva abban, hogy az igazak imái megmentik még azokat is, akik más utat járnak. És mindig voltak, akiknek szent volt a magyarság élete, az a lelki, szellemi kincs, amit e nép hordoz lelkében. Csak ezt szemlélve érthetjük meg a Szent István-i tett jelentőségét és a különös magyar sorsot.

A felajánlás, az ehhez való csatlakozás ma más jelentéssel bír, mint ezer éve?

– Tragikus sorsa volt első királyunknak. Nemcsak gyermekeit vesztette el, hanem életművét is a szétesés fenyegette. Világosan értette a tétet: vagy keresztény lesz e nép, vagy elpusztítják, vagy kivívja a maga helyét az európai népek közösségében, vagy felmorzsolják a magyart éppen úgy, mint ahogy az más népekkel is történt. István hosszú éveken át küzdött a magyarért, sokszor a magyar ellenében is, azok ellenében, akik nem értették a valóságot, akik önmaguk számára akartak pozíciót szerezni, akik a hatalmat a maguk javára és gazdagodására akarták megszerezni, akiknek nem a nemzet jövője volt a fontos, hanem a saját, pillanatnyi jelenük. Szembekerült a múlt hagyományával, mely halált jelentett, ellentétben a jövő életet jelentő kereszténységgel. Élete, melynek 63 évéből 38-at királyként élt meg, súlyos döntésekben, a felelősség vállalásában, és fájdalmas tragédiákban telt. De mégis végig egy úton járt, becsülettel és férfiként, tisztességben és hűségben, meg nem rendülve és el nem csábulva a lehetőségektől.

Az István, a király című rockopera nézői közül sokan inkább Koppánnyal szimpatizáltak. Miért kell Istvánt választani?

– Egy művészi alkotásnál az alkotó művész belső szabadsága, hogy a szereplőit valami módon odaállítsa az emberek elé. Lehet szimpatikusan, lehet kevésbé szimpatikusan bemutatni egy szereplőt. Kétségtelen, én magam is éreztem, hogy Koppányban több dinamizmus volt, ha úgy tetszik férfiasabb volt. De egyértelmű, mi adott a szent királynak erőt. Hitt abban, hogy amit tesz, amit küldetésként elfogadott, az jó, az szent dolog. Ez a hit nem a vallásos hittel azonos, ez a hit meg­győződés abban, hogy jó az, amit tesz az ember, amiben következetes, amihez elvszerűen ragaszkodik, amit szolgálatként teljesít. Nem ügyeskedik, hanem őszintén és egyszerűen lelkiismeretére hallgatva teszi a rábízott feladatát. Hinni kell az embernek abban, amit csinál. És ez a hit akkor hiteles és erősítő, ha nincs benne érdek, ha valóban szolgálat, ha az egészre van tekintettel és nem kis csoportok érdekeit szolgálja. Hitt a király az egyház tanításában, őszinte lélekkel fogadta el a római pápa vezető szerepét. Kell az embernek, hogy odaadja az életét valami nagyobbnak, szüksége van az embernek a hit erejére, és kell a támaszt jelentő család, mely áldásként fogadja az új életet, az édesapa és az édesanya szeretetéből születő jövőt! Nekünk is felelős emberré kell válnunk, mindannyiunknak, akik értik, tudják és vállalják a Szent István-i példát, az élet minden területén, akik nem várnak más munkájára, nem mutogatnak más felelősségére, hanem maguk akarnak tenni a magyar családokért, a fiatalokért és gyerekekért, a nemzetért, a különböző kisebbségek rendezett együttéléséért, az ország felvirágoztatásáért. Mindazért, amiért Szent István dolgozott, amiért a maga életáldozatát meghozta.

A magyarságnak Szent István idején is sok nehézségen kellett átmennie, ami veszélyeztette fennmaradását. Ma lát ilyen kihívásokat?

– Annyi nép eltűnt a népek nagy közösségében, akik idejöttek előttünk vagy utánunk. Annyi százados harcot, leigázást, kivéreztetést, fizikai és szellemi elnyomatást egyetlen nép sem bírt ki, mint a magyar. Mindezt kizárólag annak tulajdoníthatjuk, amit István élete utolsó gesztusával tett, annak, hogy országot és népet, hazát és nemzetet Mária oltalma alá helyezett. Nincs más racionális magyarázata annak, hogy vagyunk, hogy itt vagyunk, hogy élünk, és létünk ma is gazdagítja Európát. A mai ember élete is döntések sorozatából áll. Ma, amikor a magától értetődő, természetes alapigazságok is sokak által megkérdőjeleződnek, és amikor az igaz és a hamis oly közel kerül egymáshoz, hogy komolyan kell venni minden állítást, hogy a jót megtartsuk, és a hangzatos, de csábítóan hamisat elutasítsuk. Folytonosan nagy a tét, élet vagy halál. Megmaradás, vagy feloldódás, eltűnés. Erről szól egész ezredéves történelmünk. És ma is ki kell tartani, nem lehet belefáradni, nem lehet a nagyobb hang előtt magunkat megadni.

A megosztottság országon belül is létezik. Az egyháznak el kell mondania a véleményét, vagy nem kell belefolynia politikai, társadalmi kérdésekbe?

– Úgy gondolom, az egyháznak megvan a maga társadalmi tanítása, amit világosan kifejt. Az ember a kezdetektől fogva egymásnak van teremtve, kapcsolatokban képes csak élni és boldog lenni, és minden ember értékes, szeretetre méltó, önmagában teljes, tiszteletet érdemel, mert Isten képére teremtetett. Az ember szeretetet és részvétet tud tanúsítani minden egyes embertársa, különösen a rászorulók felé. Segítséget tud nyújtani a szükségben, képes önzetlenül cselekedni a nehéz helyzetekben. Ezt és a szegények különleges szeretetét nevezi az Egyház tanítása a szolidaritás elvének. Az Egyház a hierarchikus rendszereket tartja az emberi természethez közelállónak, de ez a hierarchia szolgáló és nem elnyomó, önállóságot ad a hierarchiában alul lévőknek, s csak szükség esetén segíti ki őket. Segít, kisegít, és nem zsarnokoskodik. Az igazság se nem a létszámtól, se nem hangerőtől függ!

Milyen úton kell haladnunk, hogy ezer év múlva is itt legyünk, magyarul beszélgethessünk Magyarországon?

– Lehet, hogy a hit értéke, érzéke a XX. század ideológiáinak következtében sokakban meggyengült, lehet, hogy a XXI. század ön- és közveszélyes felfogása: a környezet rombolása, a holnapra nem gondoló önzés, a másikra nem figyelő szeretetlenség be­lopózik a mai ember lelkébe és teszi életünket boldogtalanná, de mégis látnunk kell: közös sorsunkat csak a szentistváni erkölcsben élő ember viszi előre. Azon kell gondolkodni, mi az az értékrend, ami megtartott bennünket. Szent István elfogadta a maga küldetését, abban ki akart tartani, áldozatos módon próbálta szolgálni. Nem mindegy, mit és hogyan teszünk, hogy tudatában vagyunk-e annak, hogy tetteinkkel másokat is segíthetünk vagy gátolhatunk, építhetünk vagy rombolhatunk. Minden tettünkért felelősek vagyunk. Nem tudhatjuk, melyik az a pillanat, amikor meg kell hoznunk életünk legfontosabb döntését, amikor a legfontosabb mondatot fogalmazzuk meg, amikor olyant teszünk, aminek példája megmarad a körülöttünk élők emlékezetében. Az igazság szolgálatába kell állítani életünket, és tudatosan is arra kell törekednünk, hogy példánkkal is egy igazabb és jobb világot építsünk. Ezért nem mindegy, hogy hogyan és mire tanítjuk a gyermekeket, mire adunk nekik példát: milyen szavakat hallanak ajkunkról, és milyen cselekedeteknek lesznek tanúi a hétköznapjainkban, hogyan éljük családi életünket, és milyen erkölcsöt fogadunk el, hogyan szórakozunk s miről beszélgetünk, nem mindegy, hogy „mit törünk szét” és mit engedünk meg akár az egész társadalomban. Nem mindegy, milyen eszményképeket mutatunk vagy fogadunk el, hogy a rosszat rossz­nak, a jót pedig jónak mondjuk-e? Nem mindegy, hogy szeretem-e ezeréves hazámat, vagy csak a sikert és az anyagi hasznot nézem, hogy tudok-e áldozatot is hozni azért, amiért áldozta egész életét Szent István?