Róza néni átélte a háborút, a kitelepítést, aztán a nehéz 50-es éveket

Sváb családba hozta a gólya. Anyai nagyanyja budaörsi, nagyapja régi boglári család sarja. Hatan voltak testvérek. Ma már csak Róza néni él közülük, de ahogy megjegyezte, minden nővére hosszú életű volt. A beszélgetést, részben aktualitása okán is, 1944. december végével kezdtük. De adjuk is át a szót neki, meséljen ő!

Keszi atya segítsége

Nagyapám pár nappal karácsony előtt halt meg, amikor a front ideért Boglárra. December 21-én behajtott egy orosz autó a faluba. Nagyapám éppen a Fő utcai házuk ablakánál ült. Az egyik orosz katona odahajított valamilyen olajoskanna- szerűt – nem is tudom, mi volt -, amely darabokra tépte a papát. Azonnal meghalt. Tehenes szekérrel hozták át hozzánk a falu másik végébe, ott ravataloztuk fel. A sógorai ásták ki a sírt és temették el másnap, de befedni már csak később tudták, amikor elcsendesedett a környék. Másnap, december 22-én kidobolták a faluban, mindenki bújjon a pincékbe, jönnek az oroszok. A legelső pincében kaptunk helyet, azt is láttuk, amikor a katonák Acsa felől másztak le a hegyről. Száraz, deres idő volt. Az oroszok szenteste toppantak be a pincénkbe. Minket nem bántottak, de a közelből elvitték az egyik asszony lányát. Máskor is előfordult később, hogy összeszedték a lányokat, asszonyokat. Negyvenöt elején a plébániára költöztünk át, miután Keszi atya felajánlotta, hogy ott maradhatunk egy darabig. Másokat is befogadott. Annyian zsúfolódtunk ott össze, hogy éjjelente mindenhol feküdt valaki. Az atyának már csak az asztalon maradt hely aludni. A plébániáról vittek apámmal együtt engem is mindennap az oroszok az erdőbe sáncot ásni. Aztán elmúlt a háború.

Svábság, kitelepítés

Én tudtam magyarul, mert a szüleim több évben is magyar osztályba írattak az iskolában, ahol mindenben szívesen részt vettem. Ettől persze még svábok voltunk, de a szüleim sosem lettek a Volksbund tagjai. Viszont volt olyan tanárom, aki emiatt rossz jegyeket adott. 1946-ban, amikor kezdődött a kitelepítés, a községháza ajtajára függesztették ki, kinek kell menni és ki maradhat. Majdnem mindenki fel volt írva. Az a néhány volksbundista, aki volt a faluban, már elment a német katonákkal. De Boglárról azokat is elvitték, akiknek a betelepítésre ide hozottak a falut járva rámutattak a házára, hogy oda költöznének. Keszi atya nagyon sokunk, így apám érdekében is kérvényt írt, hogy ne vigyék el, mert a magyar államnak dolgozik. Apám ugyanis utász volt a háborúban, és az 1941-es népszámláláskor is úgy vették számba, hogy német anyanyelvű magyar állampolgár. Végül mi maradhattunk, de a keresztanyámat elvitték. Később, amikor már lehetett, rendszeresen meglátogattuk őket Németországban. Az biztos, hogy igazságtalanul ment a kitelepítés, és még évekkel később is akadt olyan, aki egyetlen boglárival sem volt hajlandó szóba állni. Pedig nem mi tehettünk az ő sorsáról.

Munkás évek

Bár jó tanuló voltam az iskolában, a polgári után nem tanultam tovább. Mindig adódott valami más – hol a szüleimet ápoltam, hol a nővérem gyerekeit dajkáltam, sőt nyaranta még a szomszédasszony is odaadta melléjük az övéit. Aztán '49-ben férjhez mentem, és megszülettek a saját gyerekeim. Sok helyen dolgoztam életemben – gyárakban, a boglári tejcsarnokban, a plébánián. A templomban 25 évig voltam sekrestyés, az ottani munkát csak néhány évvel ezelőtt fejeztem be. Rengeteget dolgoztam. De hát akkor még le tudtam hajolni – sokáig a földön mászva mostam fel -, jóval fürgébb voltam, és a kezem sem fájt ennyire. Mikor lesz ilyen legközelebb? Régen mindenkit ismertem a faluban, meg hát engem is ismertek, de már csak én maradtam. Boglár is nagyon megváltozott. De hát ez a világ rendje – sóhajtott nagyot a beszélgetés végén Róza néni. Isten éltesse még sokáig!