A mesterek a Palotavárosban dolgoztak

2018.09.02. 11:30

Néprajzi értékeink – Csapók, szűrszabók, szűcsök Fehérváron

Bátky Zsigmond, a budapesti Néprajzi Múzeum két világháború közötti igazgatója 1918-ban megjelent Magyarország néprajza című összefoglalásában népviseleteink bemutatásakor ezt írta: „Két sajátlagosan nemzeti ruhadarab tobzódóan színes kivarrásában a magyar vezérkedik. Ez a szűr és a suba, melynek készítése, egyéb bőrből való ruhadarabokkal együtt a férfi kismesterségek munkakörébe tartozik.” Székesfehérváron e két híressé vált ruhadarab készítésének mesterei elsősorban a Palotavárosban dolgoztak.

Lukács László, néprajzkutató, egyetemi tanár, az MTA doktora

A Hármas híd a Kallómalommal Székesfehérváron a második világháború előtt

A csapók a gyapjú tisztításával, finomabb feldolgozásra való előkészítésével foglalkozó mesteremberek voltak. A csapás szó eredeti jelentése: fonás előtti gyapjútisztítás. Kifeszített húrt vagy madzagot lazára engedve belecsapták a tisztítandó gyapjúhalmazba. A nehezebb, szemetes, durvább minőségű gyapjú így alulra, a könnyebb, jó minőségű felülre került. A húros csapószerszám, a bőgővonóra emlékeztető szilálóíj, szilálórúd látható a székesfehérvári csapócéh 1722-ben készült ládáján és behívótábláján. A fehérvári csapók a palotavárosi Csapó utcában laktak, a gyapjúszövet nedves állapotban való mechanikai tömörítését, a kallózást a városrésztől északra, a Gaja patakra épített Kallómalomban végezték. Fényes Elek 1847-ben megjelent országleírásában Fejér megyéről olvashatjuk: „Számos patakjai közül, mellyek a vértesi és bakonyi hegyekről tódulnak le a lapályosabb déli részekre, csak a gajait említem, melly Fejérvár alatt a Sárvízbe ömlik, s malmaival, pokrócz­kallóival vidéki lakosának tetemes hasznot nyújt.” A Kallómalom a XVIII. század végéig a csapócéh tulajdona volt. A kallózástól a gyapjúszövet összement, sűrűbb, vízállóbb, melegebb és tartósabb lett.

36 csapó, 11 posztós, 28 szűrszabó

A XVIII. század végi fehérvári mesterösszeírásokban 36 csapó, 11 posztós és 28 szűrszabó nevével találkozunk. Csapóink és szűrszabóink e korban javarészt magyar, míg posztósaink főként német nevűek. Utóbbiak felerészben a morva textilközpontokból kerültek hozzánk a XVIII. század első harmadában. Fél évszázaddal később Fényestől megtudjuk, hogy Fehérváron: „kézműves 1200 van, kik közt különösen említést érdemelnek a 90 számot meghaladó posztósok és pokróczosok; Csida kereskedőnek egy posztógyára is van”. Ballagi Károly és Király Pál 1877-ben napvilágot látott földrajzi munkájukban ezt írták Székesfehérvárról: „Kézmívesei számosak s közülük sokan posztót, pokrócot, kordovánt, bicskát készítenek.”

A Hármas híd a Kallómalommal Székesfehérváron a második világháború előtt

A csapók által készített szűrposztóból a szűrszabók varrták a szűröket, dolmányokat. 1784-ben 36 mester, 1855-ben 35 mester, 2 segéd és 1 tanonc, 1868-ban 28 mester, 10 segéd és 2 tanonc dolgozott a csapómesterségben. A szűrszabómesterek 1784-ben 28-an, 1855-ben 21-en, 1868-ban 16-an voltak.

Céhemlékek

Sajnos mindkét mesterségről csak igen kevés céhemlék maradt ránk. A csapócéh magyar nyelvű privilégiumát 1700-ból a budapesti Egyetemi Könyvtár, 1762-ben elnyert szabadalomlevelét az Országos Levéltár őrzi. Az 1700-ban elnyert céh­privilégium egyik példányát 2011-ben sikerült megszerezni a Szent István Király Múzeum néprajzi gyűjteményének. A dokumentumot előzetesen Dóczi Istvánné veszprémi lakos ajánlotta vételre a múzeumnak. Egy 1702-ben keletkezett magyar nyelvű céhlevelet a fehérvári csapómesterek felszabadított legényüknek adtak ki. A Szent István Király Múzeum őrzi a székesfehérvári csapók zöld mázas céhkorsóját, amely 1794-ben, Pafkó János főcéhmester idejében készült. Fából faragott, festett behívótáblájuk ugyancsak a székesfehérvári közgyűjtemény becses darabja, a néprajzi állandó kiállításon látható az Országzászló téri múzeumban. Egyik oldalán középen a húros csapószerszám (íjascsapó), tőle jobbra a gyapjú fellazítására, szálasítására szolgáló kártolótábla, balra az Árpád-sávos magyar címer látható. Másik oldalára azt a jelenetet festették, amelyben Szent Márton posztóköpenyének egy darabját kardjával levágja a rongyos koldus számára. Ugyanitt megtalálható a szűrszabócéh magyar feliratú pecsételője és zászlaja is, mindkettő 1848-ból való. Az Országos Levéltár őrzi a szűrszabócéh 1733-ban III. Károly királytól nyert szabadalom­levelét.

A céhrendszer megszűnése után, a XIX. század utolsó harmadában a fehérvári szűrszabók a kalaposokkal közös ipartársulatban dolgoztak. Györffy István írta, hogy a fehérvári vásáron 28-30 szűrszabó rakodott ki még az 1880-as években is. Egy-egy vásárban 800-1000 szűrt adtak el, darabonként 12-15 forintért. Fehérváron nem volt keletje a veszprémi, somogyi szűrnek, itt már az alföldi formát viselték. Mivel a szűr divatja a XX. század elején elmúlóban volt, 1930-ban Székesfehérváron már egyetlen szűrszabót sem tartottak számon. A mezőföldi juhászok ugyan még az 1950-es évek végén is használták a szűrt, de azt ekkor már az alföldi vásárokban vagy a helyi vásárokra érkező alföldi szűrszabóktól szerezték be.

Szent Márton posztóköpenyének egy darabját levágja a rongyos koldus számára, a székesfehérvári csapócéh behívótábláján
Fotó: Gelencsér Ferenc

A török alóli felszabadulást követő évszázadban a hazánkat járó nyugati utazóknak is feltűnt, hogy nálunk mennyire elterjedtek a juhbőrből készült felsőruhák, amelyeket férfiak és nők, nemesek és jobbágyok egyaránt viseltek. Ezek közül az alföldiesen subának, dunántúliasan bundának mondott, ujjatlan, palástszerű, bokáig érő, 5–12 rackajuh bőréből készült ruhadarab tett szert a legnagyobb közkedveltségre és hírnévre. Készítői a szűcsök voltak. A csapóval és a szűrszabóval szemben a szűcsipar „egész mesterség”: a bőr kikészítését, kiszabását, megvarrását, hímzését a szűcsmester végezte. Művelői országszerte a legrangosabb iparosok közé tartoztak. Örökösen vitáztak a szabókkal, akik a ruhadarabok szabásának és megvarrásának jogát elvitatták tőlük. A szabókról alkotott véleményüket ezért így fogalmazták meg:

Egy szűcs: egy gróf,

Két csizmadia: egy báró.

Három szabó: egy ember!

Készítményeik a legdrágább viseleti darabnak számítottak. Fejér megye 1746-ban kibocsátott kézműves árszabásából tudjuk, hogy ekkor a legdrágább csizma 2 forint 20 dénárba, egy selyemposztóból készült, bélelt, zsinóros mente 1 forintba, ugyanilyen minőségű nadrág 35 dénárba, „az legjobb fáinabb materiábul csinált kalap” 3 forintba, a legdrágább cifraszűr 3 forint 70 dénárba került. Ezzel szemben a legtöbb szűcsmunka ára 15–56 forint között mozgott.

Céhszabályok

A székesfehérvári szűcsök céhszabályaikat III. Károly királytól nyerték. Az 1732. május 19-én az uralkodó nyári tartózkodási helyén, a Bécs melletti Laxenburgban kiadott magyar nyelvű artikulusait Székesfehérvár 1733. évi közgyűlésén hirdették ki. A székesfehérvári szűcscéh 1692-ben készült pecsétje a Magyar Nemzeti Múzeumba került. Magyar nyelvű köriratán belül két ágaskodó oroszlán pajzs formájú, kifeszített prémet tart, a prém felett koronával.

A székesfehérvári csapócéh behívótáblája a csapószerszámokkal (Szent István Király Múzeum)
Fotó: Gelencsér Ferenc

Szűcsök sokasága

Úgy látszik, hogy a szabók bosszantására kitalált fennhéjázó mondásnak nem mindenütt és nem minden időszakban volt hitele. Grassalkovich herceg, királyi személynök 1746-ban pártfogó levelet írt a városi tanácshoz Aposztolovits Gergely görögkeleti vallású budai szűcs székesfehérvári polgárrá való felvételéért. A város tanácsa válaszában értesítette a herceget, hogy nem veszi fel Aposztolovitsot, mert az itteni rácokat megtűrik ugyan, de újakat már nem vesznek fel. Az elutasító válasz mögött valószínűleg nem csupán vallásfelekezeti kérdés állt. Mária Terézia uralkodása idején már túl sok szűcsmester volt a városban. 1773-ban azt írta róluk a belső tanács jegyzője, hogy munkájuk nincs, kapával és ásóval keresik meg a mindennapi kenyerüket, s adózni nem tudnak. A ránk maradt mesterösszeírásokból, statisztikákból kiderül, hogy valóban sokan voltak. Az 1784. évi összeírásban 39 szűcsöt találunk. 1855-ben 69 mester, 18 segéd és 12 inas, 1868-ban 53 mester, 5 segéd és 8 tanonc dolgozott a városban.

Három palotavárosi műhely

Bundát a XX. században már országszerte főként csak a pásztorok hordtak. Korábban viselete más foglalkozási csoportok körében is általános volt. Wekerle Sándor az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben című munkában Fejér megyéről készített összefoglalásában a XIX. század végén ezt írta: „A nép ruházata nemcsak csinos és tiszta, hanem jobb módra valló, kék vagy szürke posztóruhája, bundája vagy legalább szűre minden valamire való embernek van.”

1930-ban már csupán hét szűcs dolgozott a városban, kö­zülük hárman tartották fenn műhelyüket a Palotavárosban.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!