Marhagyomor és szakadó eső: hazaérkezett a Kákics zenekar

Reggeli után Guarandából keletnek vettük az irányt. Egy gyönyörű folyóvölgyben kapaszkodtunk egyre magasabbra. Az idő tisztult, és éreztem, hogy most megláthatjuk a Chimborazo hófödte hármas csúcsát. Itt-ott felhőfoszlányok s azok árnyékai tarkították a zöld hegyek határolta látómezőt, mígnem két hegy között egyszer csak teljes pompájában előbukkant a hósapkás óriás. Nem sokáig élvezhettük a szívdobogtató látványt, mert buszunk felhőbe érkezett és eleredt az eső.

Szakadó esőben értünk a magasan fekvő Chimborazo tartomány székhelyére, Riobambába, majd a városon áthaladva a tartomány délkeleti részét szeltük át. Nagyot változott ez a környék azóta, amióta itt jártam. A hegyek közötti széles völgyekben virágzik a mezőgazdaság. Szeder- és paradicsomfa-ültetvényeket, rózsatermesztő fóliasátrakat láttunk lépten-nyomon. A fennmaradó területeken, ahol már a földművelés nehézkes, békés holstein-fríz tehenek legelésztek.

Ezúttal bármerre is jártunk, eddig Ecuadorban sehol nem láttam fonó nőt. Húsz éve még hozzátartozott a vidék képéhez, hogy az asszonyok és a nagyobb lányok szinte mindig fontak. Az állatok legeltetése közben, de terelés közben is, szőttes övükbe be volt dugva a guzsaly, rajta vattacukorszerűen a gyapjú, amiből a hétköznapi tevékenységük közben egyik kezükkel húzták ki a szálakat, másikkal pedig pörgették az orsót. Ez a látvány mára szinte eltűnt Ecuadorból, legalábbis az utak mellől. Vannak eldugott közösségek, ahol állítólag még fonnak és szőnek, de ez az önellátó kézműves tevékenység mára jelentősen visszaszorult, köszönhető ez a boltokban vásárolható olcsó anyagoknak. Ez számomra azt jelenti, hogy a hagyományos viseletek napjai meg vannak számlálva.

Buszunk szakadó esőben haladt tovább a két nagy folyóról elnevezett Morona Santiago tartomány székhelyére, Macas felé. Az eukaliptuszos, pampafüves hegyoldalakat néhány óra múlva felváltotta a hegyvidéki esőerdő; nagy levelű fákkal, páfrányfákkal, rózsaszín és fehér orchideákkal, a fák ágairól hosszan lecsüngő szakállbroméliákkal jellemezhető buja vegetáció. A növényzet változásán és a fülünk pattogásán is éreztük, hogy egyre alacsonyabbra ereszkedtünk. Délután érkeztünk az amazóniai kisvárosba, a 30-35 ezer fős lakosságú Macasba. Az Upano-folyó jobb partján fekvő település környéke híres marhatenyésztő vidék, a helyiek nagyon büszkék a helyben nevelt marhák húsának minőségére. A városban elköltött első étkezésünkkor a hús minőségét nem tudtuk ellenőrizni – mivel csak csíkokra vágott marhagyomrot kaptunk banánnal és egyéb különlegességekkel –, de a későbbiek során mi is megállapíthattuk, hogy finom a helyi marhahús.

Az esti koncert előtt tettünk egy sétát a városban. Előbb egy izgalmas, burjánzó kertet látogattunk meg, ahol lepedőnyi le

velű banánok, pálmafák, gyömbérek és helikóniák tövében guaba gyümölcsöt és fahéjfa- levelet kóstolgattunk, majd az Upano-folyóra néző ápolt park kávézójában pihentünk meg. Itt meglepetésünkre egy svájci hölgy szolgált ki minket, aki több évtizedes újságírás után, nyugdíjas éveire ideköltözött a trópusi esőerdők szegélyezte párás Macasba. Annyira megörült nekünk, magyaroknak, hogy még az esti programját is átszervezte, hogy ott lehessen az előadásunkon.

A párás, meleg környezetben a hangszerek és a táncosok is hősként teljesítettek a koncerten. Ha semmit nem csináltunk, akkor is tapadt ránk a ruha. El lehet képzelni, hogyan élték ezt meg a legényest járó táncosok. A művelődési ház igazgatójánál töltöttük az estét. Megkóstolhattuk az Amazónia szerte népszerű wayusa teát, önmagában is és kevés cukornádpálinkával keverve is, valamint a chuchuguaso-t, a wayusakéreg-ágyon érlelt cukornádpálinkát. Hajnalban tértünk nyugovóra.