Az öt szem krumpli is elveszett – Világháborús túlélő mesélt a seregélyesi gyerekeknek

– A körúton dübörögtek a tankok, német harckocsik, sorban. A síneken mentek, és a lánctalpak borzalmas hangot adtak ki, soha nem felejtem el. Láttam, hogy a szüleim ledermednek: így tapasztaltam meg, hogy bejöttek a németek Magyarországra – kezdte beszámolóját az 1934-ben Schwarcz néven született Sólyom Olga.

A német megszállás 1944. március 19-én történt, és Sólyom Olgáéknak már áprilisban fel kellett varrniuk a sárga csillagot.

– Anyukám rettentő hiú volt, mindig igyekezett úgy közlekedni az utcán, nehogy meglássák. Egy darabig még jártunk iskolába, aztán apukámat másodszorra is behívták munkaszolgálatra. Ott halt meg, flekktífuszban. Nemsokára eljött az az idő, hogy be kellett mennünk a csillagos házakba: a város különböző részeiben, főleg az ötödik és a hetedik kerületben jelölték ki ezeket az épületeket.

Össze kellett költözniük. Az apa testvérének háromszobás lakása volt az Ó utcában, egy régi, ócska házban, és ott, a három szobában laktak tizennyolcan, közöttük hárman gyerekek.

– Légiriadó idején nem tudtunk lemenni a pincébe, mert nem fértünk volna el annyian. Így éldegéltünk egy darabig, aztán eljött október 15-e, a kiugrási kísérlet napja, amikor Horthy kijelentette, hogy kilépünk a háborúból: apám éppen aznap kapott eltávozást a munkaszolgálatról. Ez egy vasárnap történt. Boldogok voltunk, hogy vége lesz ennek a szörnyűségnek, de aztán jött a nyilaspuccs. Összeomlottunk. Könyörögtünk apukámnak, hogy ne menjen vissza a táborba. De ő azt mondta, a százados kijelentette: ha valaki nem megy vissza, akkor a többieket megtizedelik.

A fiatalok csendben hallgatták, amikor Sólyom Olga elmagyarázta, mit jelentett a tizedelés. Azt, hogy ilyenkor sorba állították az embereket, leszámolták őket, és minden tizediket agyonlőtték.

– Elképzelhetetlen volt, hogy apám egy ilyen felelősséget magára vállaljon, ezért estére visszament, és akkor láttam őt utoljára. Aztán jött a még nagyobb borzalom, amikor már az utcáról szedték össze az embereket. Nekünk svájci menlevelünk volt, de az akkor annyit ért, mint a vécépapír, mert nem vették figyelembe. Édesanyámmal mégis sikerült bekerülnünk egy nemzetközi védett táborba, főként nők, öregek és gyerekek voltunk ott együtt.

Sólyom Olga édesapja vöröskatona volt a Tanácsköztársaság idején, a románok elfogták és halálra ítélték. Egy egész éjjel álltak a kivégzőosztag előtt, de valamiért mégis megkegyelmeztek nekik. Akkor éjjel teljesen megőszült. Édesanyja 94 éves koráig élt, szellemileg teljesen friss maradt, de elnyomott magában mindent, és nem akart semmire sem emlékezni, ami akkoriban vele és a családjával történt. Ha a régi időkről faggatták, egészen egyszerűen azt mondta: nem emlékszem. Pedig mindenre emlékezett.

– Egy ötven, legfeljebb hatvan négyzetméteres szobát kell elképzelni, ahová befért nyolcvan ember. Priccseken aludtunk, és amit akartok… Irtózatos hideg tél volt a negyvennégyes. Tetanuszoltást kaptunk tífusz ellen, de negyvenfokos lázam lett tőle. Anyám kivitt a hóba, és lemosott: én azóta rettentően edzett vagyok, mondanom sem kell, a mai napig a szabad ég alatt, hideg vízben úszom. Aztán egyik nap a nyilasok betörtek a táborba, és elkezdtek üvöltözni, fegyverrel hadonászni, hogy a negyven év alatti nők arra, a gyerekek és az öregek pedig erre. Anyám 34 éves volt, így őt elvitték – arra… Rohantam hozzá, minden mindegy volt, csak vele lehessek, de a nyilas elkapott és arrébb lökött. Anyukámat elvitték, s én a gettóba kerültem. Egyfolytában csak sírtam, mert attól kezdve nem volt már se anyám, se apám.

Olgát a Klauzál térre vitték, egy ház harmadik emeletére, ott is egymás hegyén-hátán voltak. Akkor már öngyilkos akart lenni, kiugrani az ablakon, mert azt mondta, így nem tud élni.

– Az egy nagyon régi ház volt, széles lépcsőkkel. Egy éjszaka azt álmodtam, hogy állok a lépcsőházban, és az anyukám jön felfelé. Azután én két napig reggeltől estig ott álltam abban a lépcsőházban, és vártam őt. És a harmadik napon megjött. Az volt számomra a világ legnagyobb csodája.

Akkor még nem volt lezárva a gettó. A keresztény családok, amelyeknek el kellett onnan költözniük, általában egy stráfkocsira pakolták a holmijukat. Ők is beálltak egy ilyen kocsi mögé, és úgy tudtak kiszökni onnan.

– Nem volt más ötlet, elindultunk vissza, a csillagos házba. Szerencsére nekünk nagyon rendes házmesterünk volt: szerintem ő ahhoz az egy százalékhoz tartozott, amelyik a nyilasidőszak alatt rendes házmester volt Budapesten. Kiderült, hogy a lakásba már nem tudunk visszamenni, mert akkor ott már német tisztek laktak. Egy ideig a pincében maradhattunk, de aztán szólt a házmester, hogy kezdünk gyanúsak lenni, ezért jobb, ha elmegyünk.

Elindultak egyik helyről a másikra. A háború után Sólyom Olga összeszámolta, november végétől január 17-ig összesen huszonhat helyen laktak.

– Sötétedés után kijárási tilalom volt, ami azt jelentette, hogy mindenkit agyonlőttek, akit az utcán találtak, nem kérdeztek semmit. Laktunk még nyilvános vécében is. Bujkáltunk. Volt olyan, hogy anyáék nem tudtak mást kitalálni, bementek a hivatalba, s azt mondták, olyan helyről menekülünk, amelyet az oroszok már elfoglaltak: erre kiutaltak nekünk egy üres zsidó lakást. Valahol lenni kellett. Borzasztóan éreztük magunkat, és féltünk, mert bombáztak: olyankor lementünk a pincébe. Éhesek voltunk, ezért nagynéném, amikor lehetett, kiment az utcára, és lopott öt szem krumplit. Feltettük főzni. De akkor odajött az ottani házmester, aki nem tartozott a korábban említett kategóriába, s azt mondta, ha nem hozunk egy órán belül igazolást arról, hogy nem vagyunk zsidók, elvitet bennünket. Nem volt mit tenni, elmentünk, és otthagytuk a főtt krumplit.

Sólyom Olga elmereng. Elmeséli, hogy sokkal később az unokabátyja, akivel mindezt átélte, a svéd atomenergiai felügyelet igazgatója lett. Amikor találkoztak, egyfolytában azt mondogatták: emlékszel, milyen éhesek voltunk? Emlékszel, amikor otthagytuk azt az öt szem krumplit?

– Az ilyesmi nyomot hagy az ember életében, ezért soha nem engedtem meg a gyerekemnek, hogy ételt hagyjon az asztalon. Ha már végképp nem tudta lenyelni a falatot, akkor inkább én megettem, de ételt a mai napig nem dobok ki. Még az unokáimnak sem engedtem meg soha. Mert éhezni az valami embertelen dolog. Nos, onnan elmentünk, aztán valahogyan megtudtuk, hogy a csepeli református pap befogad zsidókat. Elindultunk, s addig gyalogoltunk, amikor már láttuk a katyusák torkolattüzét. Vidám egy tűzijáték volt, de nem tudtunk továbbmenni, mert ott már dúlt a háború.

Másfelé indultak. A Nyugati pályaudvartól néhány kilométerre történt.

– A Lehel tér felé mentünk, összebújva anyámmal, hogy ha lövés ér minket, együtt haljunk meg. Elmentünk egy főútig: már csak át kellett volna kelni egy széles úton. Ám ott állt egy katona a kapualjban, s kérdezte anyámat: asszonyom, hová megy ezzel a gyerekkel? Oda át, mutatta anyám. Asszonyom, ne vicceljen, ott már az oroszok vannak, válaszolt a katona. Megint visszafordultunk.

Az ostrom utolsó tíz napja jutott eszébe. Ültek lent a pincében, a vízen kívül semmijük sem volt, négy napja semmit sem ettek.

– Rongyokon feküdtem, amikor bejöttek az oroszok. Ilyen megmarad az emberben, egy fiatal szőke katona volt, németeket keresett. Aztán rám nézett: mint egy roncs, olyan voltam. Anyám mondta neki, hogy éhes vagyok. Erre a katona hozott egy csajka levest.

Szerencséjük volt, mert őket nem bántották az oroszok, akik a fővárosban is olyan sok szörnyűséget műveltek. Érthető, hogy Sólyom Olgáék sok más túlélő zsidó családdal együtt felszabadulásként élték meg azt a történelmi fordulatot, amely másoknak megszállást jelentett és jelent ma is.

– Így menekültünk meg. Elmondhatatlan érzés volt, amikor feljöttünk a pincéből. Igaz, amerre néztünk, mindenfelé csak romokat láttunk, és nem tudtuk, hogy élnek-e még azok, akiket szerettünk.