A régi Rikipuszta pislákoló emlékezete

Ennek esett áldozatul többek között a kőkúti kastély, illetve Rikipuszta gazdasága, lakóépületei. A kőkúti uradalomnak már csak halvány nyomai vannak meg, néhol még látszanak a kastély és a hozzá tartozó pince alapfalai, de a cselédházakból már semmi sem. Az épületeket 1982-ben az akkori tanács, illetve a termelőszövetkezet vezetősége lebontatta, mivel úgy ítélték meg, nem érdemes rájuk költeni.

Rikipusztának már csak a neve él, főként az idősebbek emlékezetében. Az ott épült öt-hat család házát, portáját lebontották, helyét beszántották. A laikus csak megsaccolni tudja, körülbelül hol is lehetett.

Öt-hat családi ház volt itt még az 1950-es években is. Állt egy különálló épület, ebben élt a tanyagazda a családjával, olyan volt ő, mint a mostani kor polgármestere, jegyzője. Hozzá fordulhattak az ottani emberek mindenfajta gondjaikkal, főleg a földdel és az állatokkal kapcsolatban. Több hosszú, fehérre meszelt épület is állt a pusztán, amelyekben öt-hat család is lakott. Mindegyik család egy-egy szobával, konyhával rendelkezett ezekben a hosszú házakban. A szobák ablaka előtt volt egy kis veteményeskertjük, míg a házuk előtt gondosan ápolt virágoskertek díszlettek.

A pusztán, a házak közötti téren volt egy nagy kemence, amit közösen használtak. Ebben sütötték a családok háziasszonyai a kenyeret. Megbeszélték, hogy ki mikor süt, így mindenki tudott kenyeret tenni a család asztalára. Egyszerre 6-8 kenyeret is meg lehetett süt­ni. Ezek a kenyerek általában 4-5 vagy 6-8 kilósak voltak. Általában kettő kenyeret sütött egy család, ami sokszor két hétig is elegendő volt.

Rikipusztán önállóan gazdálkodtak a helybeliek. Amit termeltek, abból a felesleget el is tudták adni, vagy cserélni más termékekre. Rengeteg szarvasmarhát, baromfit és disznót tartottak. A magtárak, szénatárolók között magasodott egy gémeskút, ebből itatták az állatokat, illetve innét vitték a vizet vödörben az asszonyok a főzéshez, mosáshoz, tisztálkodáshoz. Fúrt kút csak 1962 körül létesült.

Kőkút és Rikipuszta között futott a kisvasút nyomvonala. A megálló Kőkút előtt volt egy kis háznál. A ház lakott volt, ezért volt éppen ott a megálló. Rendes vasúti állomás nem volt. Az emberek Rikiből gyalog, földúton jöttek-mentek a vasúthoz. Reggel ide gyalogoltak ki a gyerekek, hogy iskolába menjenek a vonattal. A visszaemlékezések szerint 1 forint volt a menetjegy ára oda, és ugyanennyi vissza. A kisvasúton Turi József, Turi János és Turi István teljesített szolgálatot.

Templomba az ’50-es években lovas kocsival jártak a pusztabeliek. Reggel befogtak, elkocsikáztak a templomhoz, meghallgatták a prédikációt, majd újra befogtak, és hazamentek. Ha Lepsény valamelyik üzletébe kellett menniük, akkor egy lovaskocsira ültek fel a vásárolni szándékozó emberek, akiket a bolt előtt tett le a fuvaros. Itt mindenki megvette a szükséges dolgokat, a fuvaros pedig mindenkit megvárt, csak ezután indult vissza Rikibe. Ilyen üzlet volt a Vasút és a Fő utca kereszteződésben a – pár éve elbontott – Aranykalász Söröző (Hangya Szövetkezet üzlete), amely az 1950-es években kocsmaként, élelmiszerboltként és ruhaüzletként is szolgált. A másik ilyen üzlet a mostani papír-írószer, csirkebolt helyén állt. Itt egy önálló malom és egy olaj­ütő üzem volt.

Az ünnepek meghittek voltak, de szegényesek. A karácsonyfát otthon készített szaloncukorral díszítették, ezt sztaniolpapírba vagy fehér selyempapírba csomagolták, és így tették a fára. A cukor mellé diókat és apró almákat is raktak. Ajándékot, akármilyen szegények is voltak az emberek, a gyerekek mindig kaptak. Ruhát, esetleg cipőt. Mindig olyan dolgokat hozott a Jézuska, amire feltétlen szükség volt. A névnapot, születésnapot is megünnepelték, családi körben. Disznóölésre a rokonság, illetve egy-két szomszédos család volt hivatalos. Ilyenkor kóstolót küldtek egymásnak.

Pénz kevés volt. Mivel önellátásra rendezkedtek be, így a felesleget tudták eladni, ebből folyt be némi jövedelem. Évente többször árusok is felkeresték a pusztát. Híres volt a két siófoki cigányasszony, anya meg a lánya. Ők halárusok voltak. A fejükön egy hatalmas fűzfa kosárban kínálták eladásra a halakat, amit mindig sikerült is eladniuk.

A postás kisvonattal járt ki Kőkútra és Rikipusztára. Mindennap kimentek, hozták-vitték a leveleket, a híreket. Sok helyen meleg étellel várták őket, ha eláztak, a helyiek megszárították a ruháikat. Ilyen postás volt Sötét István is, akit nagyon szerettek az ottaniak.

A pusztai emberek szegények voltak, de talpig becsületesek, összefogás jellemezte kis közösségüket. Segítettek egymásnak, ha valakinek kevesebb volt, mint amennyi kellett a létfenntartáshoz.

1962 körül azonban jött a parancs az Állami Gazdaságtól, mindenki gondoskodjon új lakóhelyről, mert a házukat, az ottani életüket lerombolják, megsemmisítik még az emlékét is.

A nagyüzemi gazdálkodásé a jövő. A ház, a szegényes önálló gazdaság elveszett, és pénz nélkül vagy csekélyke pénzzel települtek be a faluba. Muszáj volt…