A magát örök Fejér megyeinek valló Czobor Imrével beszélgettünk

Czobor Imrét láttam már örülni unokái társaságában, voltam vele kongresszuson, töltöttünk kolbászt és halászlét is főztünk már együtt, de mégis maradtak elharapott mondatai beszélgetéseinkben a nyugalmazott rendőr alezredesnek, mert köti az esküje. Ahogy mondani szokta Imre mosolyogva, a magát örök Fejér megyeinek valló ember: „Ilyen ez a popszakma!”

Az ősei is a haza védelmével, a közbiztonság segítésével foglalkoztak

S hogy mennyire ilyen volt mindig is, elég annyi indulásként, hogy a fővárosban született, ám Perkátán nevelkedett, majd az adonyi általános iskolában végzett. Aztán Pusztaszabolcson járt középiskolába, végül a rendőrtiszti főiskolát Budapesten végezte el.

1972 óta állt fegyveres szolgálatban:

– A BM határőrségénél kezdtem a szolgálatot az osztrák–magyar határon. Az akkor érvényben lévő szolgálati és szabályzati rend szerint, természetesen. A három magyar igazság nálam „csak” kettő: család és haza. Ezt a két igazságot ismerem. A harmadik meg jön mindig, ahogy éppen az élet folyik. Mindig kialakítja a harmadik igazságot. Apám is a rendőrségen dolgozott, s már az adott egy elkötelezettséget arra vonatkozóan, hogy mit gondoljak a pályáról. Megtetszett, s az őseim is jellemzően a haza védelmével, közbiztonsággal foglalkoztak. Amikor besoroztak katonának, egyenesen belecsöppentem. Fő feladatom mindig az volt, hogy megőrizzem az őszinteséget, egyenességet és az igazságosságot. Abban az időben az illegálisnak nevezett határszakasznak a forgalma – a rendőrtiszti főiskolát végezve a szakdolgozatom is erről szólt (határsértők tendenciajellege, mozgása és alkalmazott módszerek témában) – nyilván más volt, mint ma, a demokráciában. Nem titok, hogy inkább a szocialista relációból kifelé irányuló mozgás volt. Ezek megakadályozására készültünk.

De vajon hol érte őt a rendszerváltás határnyitása?

Mint mondja, operatív tisztként szolgált már ekkor Budapesten. Tanúja volt annak, ahogyan az NDK-ból érkezettek hazánkban „felcsoportosultak” a legkülönbözőbb táborokban a lakókocsijaikkal. De gyalog is vonultak hozzánk, s várták, hogy mikor tudnak a határnak megindulni: – Nyilván azt figyeltük, hogy ne legyen semmi, ami a magyar közbiztonságot megzavarhatja. Ha a Római-partot veszem, ahol tömegével voltak, családostól, akkor bizony volt jelenlét.

Finoman fogalmazva sem veszélytelen hivatás ez, ráadásul beszélgetőtársunk kivá­lóan lőtt és atletizált is – vetem közbe.

– Katonaság előtt atletizáltam, aztán a lövészet hozzákapcsolódott, bár apám révén már korábban is tetszett, hiszen a rendtartásra készüléshez hozzátartozik ez a fegyver, ez az egyik eszköze. A lőfegyver kezelését olyan módon kell megtanulni, hogy annak használata beleférjen a mindenkori jogi normákba, itt nincs mese. Mivel sportegyesületben is lőttem, majd a Belügyminisztérium keretein belül rendezett sportversenyeken is részt vettem, hát országos bajnoki címem is van. (Mosolyog, szerényen.) Mit mondjak? Nagyon nagy koncentrációt igényel, nálam avatottabbak sem tudnák kifejteni két mondatban, mert nem lehet. Voltak irigyeim, de nem úgy fogtam föl.

Fiatalkorában Imrét persze nemcsak a jövője érdekelte, hanem a múltja is, hiszen – ahogy elmesélte – kutatta a családfát, egészen a Dunaföldvári ősi családig visszamenőleg, ami 1711-ig követhetően írott formában megmaradt. Azt megelőzően pedig birtoklevelekből lehet találkozni és következtetni Czobor származására. S hogy valóban vér csörgedez az ereiben, nem víz, a munkában elért rendfokozata is híven tükrözi, alezredes lett.

– Bárhol megfordultam az országban a szolgálatom során, mindig kutattam az őseimet, és politikától függetlenül mindig Fejér megyeinek tudtam magamat. Ide tartozom, itt kell, hogy éljek, felmenőim itt éltek, s magam is úgy kerültem haza a szolgálatot követően. Rácalmásra, mert ezt választottam.

Czóbor Imre annak idején a budapesti XI. kerület kapitányaként dolgozott. Vajon miként érzi, elmondhatja magáról, hogy elérte, amit magától követelt? – szegezem neki a kérdést.

– Amikor ezt a posztot megkaptam (rám szabták, elértem), az azt jelentette, hogy elértem azt a szakmai lépcsőfokot és ranglistát, amikor azt mondták, hogy akkor rám lehet bízni ezt a munkát. Ami a legfontosabb volt abban az időszakban, hogy az ország bűnüldözési rátája (megítélésem szerint!) nem a legjobb volt. Lehetőségeimhez mérten olyan eszközöket próbáltam felhasználni, amelyekkel a bűnözést vissza lehet szorítani. Nagyon nehéz időszak volt. Tessék belegondolni a belvárosi robbantásokba. (1990-es évek második fele!) Rengeteg olyan, nyugatról bejött bűnözési megnyilvánulás volt, amit a honiak is elsajátítottak. Ma már elmondható, hogy ennek vége.

Imre ma már inkább a természetben tölti a szabadidejét: – A vadászat nagyon régi keletű, a fegyver megismerésével egyidejű volt nálam, és abban az értelemben vadásztam mindig, amit tanultam. A vadat tisztelni kell, a lehető legkisebb sérüléssel járó találatot kell bevinni, nem szabad szenvedtetni az állatot. Nem trófeás vadász voltam, hanem az élményért és a vadhoz való viszonyért műveltem. Ezt ma már nem folytatom, jöjjenek a fiatalok, akik remélhetőleg hasonló erkölcsi-morális megközelítéssel teszik a vadászatot, mint én tettem. A természet szeretete pedig mindig is bennem volt, marad is. Ma már a tópart, folyópart, a horgászat köt le. Ebben a húsz kiló fölötti halak okozták a legnagyobb örömöt: amíg kifogtam, meg amikor visszaengedtem, akkor is. (Nevet.) De vadpisztrángoztam Erdélyben: gyalogolva horgászni, akár több kilométeren keresztül is, az maga a csoda. A vadászat Olaszországba és Erdélybe is elvitt vendégként, de horgászként is. Ha Erdélyt említjük, akkor nincsen év, hogy el ne menjek oda. Nekem azok a hegyek, a természet, az ott élő emberekkel való beszélgetés az igazi megnyugvás a magyarságomban. Meg mindenben.

És Imre ezt a nyugalmat megosztja családjával (két gyermek, hét unoka) és barátaival is, ha úgy adódik. Mindig főz valamit, mert ínyenc és kiválóan készíti a magyaros ételeket, de a kemencében sült kenyérlángos sem fog ki rajta, ahogy egy kiváló halászlé elkészítése sem.