A jugoszláv árulásból a halálba – Az '56-os magyar események a jugoszláv sajtó tükrében

A délszláv térség szakértőjével, történésszel e munka apropóján beszélgettünk.

Volt különbség abban, ahogyan a szerb és a horvát sajtó fogalmazott?

– Igen, mégpedig azért, mert a legnépszerűbb horvát napilap különtudósítót küldött Budapestre, és az ő írásai stílusukban és hangvételükben egyaránt eltértek belgrádi kollégáinak cikkeitől. Nyilván nem is ugyanazt látták. Népes újságírócsapat érkezett, egy horvátországi és hat szerbiai tudósító.

Miként látták az eseményeket?

– Sajátos volt a jugoszláv sajtó hozzáállása a történésekhez csakúgy, mint magáé Titóé. Tito budapesti diplomatái kapcsolatot tartottak Nagy Imre körével, ezért jól ismerte a magyar párt belügyeit, s Hruscsovon keresztül befolyása is volt arra, hogy mi történjék Magyarországon. Rákosi bukásában például biztosan szerepe volt, mert Tito nem volt hajlandó az MDP-vel megbékélni mindaddig, amíg Rákosi állt a párt élén. A Rákosi–Gerő-cserének Tito nem nagyon örült, de beletörődött abba és hajlandó volt Gerőt a magyar pártdelegáció élén 1956 októberében fogadni Belgrádban. Titónak az volt a véleménye, hogy olyan valakit kellett volna Rákosi helyébe ültetni, aki a Rákosi-diktatúra áldozataként hiteles lehet a magyar lakosság előtt.

Titót meglepte, ami október 23-án történt?

– Magára a forradalomra, a fegyveres felkelésre nem számított. Abban reménykedett, hogy Lengyelországban következhet be fordulat, s egy ilyet támogatott volna. Különösen örültek Belgrádban a munkástanácsok megjelenésének. A magyar munkások egyébként azt hitték, hogy munkástanácsaikat jugoszláv példára alakítják, mert nem tudták, hogy a jugoszláv munkástanácsok valójában nem voltak önállóak, pártirányítás alatt álltak. Ellentétben a magyar munkástanácsokkal, amelyek valóban alulról szerveződtek és a dolgozók érdekeit képviselték. A jugoszlávok arra gondoltak, hogy Magyarországon létrejöhet egy semleges, kommunista ország, ahol a munkástanácsok irányításával szocializmus alakulhat ki. Az első jugoszláv tudósítások hangvétele ezért inkább pozitív. Eleinte megpróbálták népfelkelésként, spontán anti­sztálinista mozgalomként értékelni a történteket, aztán változott a helyzet, mert nem szabad elfeledkezni arról, hogy Jugoszlávia kommunista ország volt. A Köztársaság téri, pártház elleni támadást és az ávósok meglincselését negatívan fogadta a titói vezetés, de nem az volt a fő kérdés, hanem a többpártrendszer: azt már nem tudták elfogadni. Ennek tükrében változott a sajtó hangvétele is.

Miként reagált Tito a szovjet intervencióra?

– Az elsőt még elítélte, s úgy nyilatkozott, hogy Gerő helytelenül cselekedett, mert nem próbálta meg saját erőből megoldani a helyzetet, hanem rögtön a szovjetekhez fordult, ami azt bizonyította, hogy a kommunizmus Magyarországon csak a szovjetek kegyelméből létezhet. A másodikat azonban már elfogadta. Arról előre tudott is, hiszen november másodikáról harmadikára virradó éjjel maga a szovjet pártfőtitkár, Nyikita Hruscsov repült el hozzá Brioni szigetére, s nem csak közölte a beavatkozás tervét, hanem ahhoz erkölcsi támogatását kérte, amit Tito meg is adott. Ha hihetünk a moszkvai jugoszláv nagykövet visszaemlékezésének, akkor maga Tito javasolta Kádárt a párt élére. Mert a szovjetek eredetileg Mün­nichet akarták.

Vele rosszabbul jártunk volna…

– Igen, vélhetően, bár 1963-ig mindegy volt, de azután Kádár rugalmasabbnak bizonyult, mint amilyen Münnich lett volna.

Mi jellemezte abban az időben a Jugoszlávia területén élő magyarok hangulatát?

– Mint más határon túli magyar közösségek, ők is reménykedtek. És segítettek a menekültek fogadásában. Nem tudok arról, hogy olyan agresszió érte volna őket, mint például Romániában.

Milyen utasításokat küldött Tito a magyar–jugoszláv határra?

– Tito eleinte nem fogadott magyar menekülteket, csak pártembereket, ávósokat. A határt csak decemberben nyitotta meg, miután a szovjetek lezárták az Ausztriába való menekülés útvonalát. Tito célja az volt, hogy valamelyest enyhítse azt a negatív nyugati visszhangot, ami Nagy Imre kiadása miatt keletkezett. Így került mintegy 20 ezer menekült Jugoszláviába. Tito egyébként válogatott a menekültek között: a forradalmárokat, körülbelül kétezret egy eléggé kellemetlen táborba zárták, a kiskorúak jártak a legjobban, mert ők az ENSZ közvetítésével adriai szállodákba kerültek. Ugyanakkor Tito megengedte, hogy a belgrádi magyar diplomaták bejárjanak a táborokba és négyszemközt beszéljenek a menekültekkel, amit egyébként tiltanak a menekültügyi szabályok. Emiatt majdnem kétezren visszatértek Magyarországra, őket otthon maradt családtagjaik fenyegetésével zsarolták meg. De a többség nyugatra távozott, Jugoszláviában csak néhány százan maradtak.

Mi történt Nagy Imrével a jugoszláv követségen?

– Miután Nagy Imre odakerült, Kádár azzal vádolta meg Titót, hogy szerepe volt a forradalom kitörésében. Ami nem igaz, de tény, hogy megpróbálta azt kihasználni. Brioni szigetén Tito megbeszélte Hruscsovval, hogy befogadja Nagy Imrét, de félreismerték a magyar miniszterelnököt. Azt gondolták, ott majd rábeszélik arra, hogy mondjon le, csatlakozzon Kádárékhoz, és akkor azt állíthatták volna, hogy nem a szovjetek, hanem az ellenforradalmárok elől menekült a nagykövetségre. Ám Nagy Imre addigra már túl volt az „evolúciós” folyamaton, elfogadta a többpártrendszert és a demokratikus átmenetet, és bár majdnem meggyőzték, végül nem volt hajlandó lemondani. Mint tudjuk, ez az életébe került. Titónak Nagy Imre egy idő után már óriási tehertételt jelentett, mert nem akarta kockáztatni a szovjetekkel és az általa javasolt Kádárral való jó viszonyát. Valószínűleg Kádár nem hazudott, amikor azt mondta, Titóval megbeszélték, mi lesz Nagy Imrével. Ezt később a jugoszlávok tagadták, de én Kádárnak hiszek. A budapesti jugoszláv nagykövet, Szoldatics egyébként öreg korában, kocsmai körülmények között állítólag azt mondogatta, hogy „elárultuk Nagyot”. Más szemtanúk is beszéltek arról, hogy amikor már mentek a buszhoz, Szoldatics vissza akarta tartani Nagy Imrét, de aztán végül hagyta, hogy elmenjen.

Miként reagált a jugoszláviai sajtó Nagy Imre kivégzésére?

– Rettentő nagy felháborodást színlelt: mindössze egy hónapig. Egy idő után ez leállt, amikor a titói vezetés igyekezett rendezni a kapcsolatait a Szovjetunióval és Kádár Magyarországával. Később aztán, különösen a hetvenes években Tito és Kádár viszonya kifejezetten szívélyes lett.

Mit írtak a délszláv emigráns lapok?

– Akkoriban a jugoszláv emigránsok háromnegyede horvát volt, ez mára, a kilencvenes évektől kezdve a szerb menekültekkel megváltozott. Az emigráns horvát sajtó gyökeresen másként viszonyult ötvenhathoz, teljes egészében pozitívnak tartva a forradalmat. Lelkesedtek és abban reménykedtek, hogy a magyar események lavinát indítanak el a kommunista blokkon belül és Jugoszláviában is megbukik a kommunista rendszer. Aztán amikor változott a helyzet, az egyik emigráns újságíró megírta, hogy Tito biztosan kiadja Nagy Imrét a szovjeteknek, még mielőtt az megtörtént volna. Hogy el fogja árulni. Ez a jóslat sajnos bevált.