A fehérvári bicska híre, értéke

A régi mesterek egyes bicskatípusok nyelét a város zászlajának piros-kék színeivel díszítették. Különböző késtípusokat készítettek: frakkos, francia, pecsétnyomós, náder, völgyelt, fejesgörbe, sniccer. Az acélos bicska tűz csiholására is szolgált. A körmöző pengével ellátott bicskát a juhászok a juhok lábának gyógyítására használták. Közkedveltségét jelzi, hogy a fehérvári bicska gyakran szerepel a XVIII–XIX. századi művelődéstörténeti forrásokban. A’ rendes pipázás privilégiumjai című, 1789 után keletkezett ponyvanyomtatvány szerzője elismerően nyilatkozott róla: „… az egész világon leg-áldottabb fü a’ Dohány; azért-is szorosan parantsoljuk, hogy ez a’ drága fü nem krajtzáros bitsakkal, vagy holmi buta vatskóval vágattassék, hanem ama’ hires Fejérvári, tsont nyelü éles bitskával…” A vatskó~vaskó rossz, nyeletlen, életlen kés vagy késdarab, amellyel a csizmáról a sarat takarították le. Táncsics Mihály a XIX század elején Fejér megye déli részén, Nagyvenyimen lóhajtó gyerekként segített édesapjának a gabona nyomtatásánál. Életpályám című könyvében említette, hogy a nyomtatásból hazafele menet, Sárosdon a kovácsműhelyből egy szép bicskát lopott el, amit a Dunántúlon fehérvári bicskának neveznek.

Jókai Mór a Vasárnapi Ujságban 1856-ban megjelent Hogyan mulat a magyar nép piros pünkösd napján? 2. A pünkösdi királyné című cikkében a suhanc a csizmaszárból fehérvári bicskát rántott elő. Jókai Az új földesúr (1862) című regényének cselekményébe is beleszőtte a fehérvári bicskát.

Ballagi Károly és Király Pál 1877-ben napvilágot látott földrajzi munkájukban ezt írták Székesfehérvárról: „Kézmívesei számosak s közülük sokan posztót, pokrócot, kordovánt, bicskát készítenek.” Benedek Elek A béka című meséjében a keservesen vonító sárga kopónak „akkora tövis van a lábában, mint egy fehérvári bicska.”

Krúdy Gyula: A fehérvári bicska című novellájában Petneházi Péter Franciaországba bujdosott kuruc kapitány, aki a francia hadseregben ezredesi rangra jutott, súlyos beteg, erős étvágytalanságban szenved. Törpe lóvakaró legénye, Miska Magyarországról hozott neki orvosságot: „A tarisznyából egy cifra nyelű fehérvári bicskát vett elő.”

A fehérvári bicska még a két világháború közötti időszakban is fogalom volt. Ekkor Székesfehérváron az egyik újságban rendszeresen jelent meg írás Fehérvári kis bicska címszó alatt. Az időszerű eseményeken élcelődő cikk fölé szemléltetésül egy bicska rajzát is kinyomtatták.

Késesek városa

A törökök kivonulását követő másfél században, 1688–1848 között 11 késesmestert (Messerschmied) és két köszörűst (Schleifer) vettek fel fehérvári polgárnak. 1784-ben két késesmester, Georg Englarner és Michl Soller dolgozott a városban. Ők lehettek azok, akik külhonból hozott tudásukkal a fehérvári bicskák jó hírnevét megalapozták. Számuk a XIX. század közepére megemelkedett: 1828-ban 5 mester, 5 segéd, 1835-ben 7 mester, 3 segéd, 5 tanonc, 1846-ban 8 mester, 9 segéd, 9 tanonc, 1868-ban 6 mester és 9 tanonc dolgozott a késes iparban Székesfehérváron. Kőnig Károly (szül. 1895) késes- és köszörűsmester egészen az 1960-as évekig Székesfehérváron dolgozott Piac téri műhelyében.

A magyar késesmesterség megismeréséhez nagymértékben hozzájárultak Pesovár Ferenc kutatásai, az István Király Múzeumban 1966-ban e témáról rendezett kiállítása, ahol a késesműhelyt, a késgyártás technológiáját, a különböző vidékeken használt késtípusokat mutatta be. 1957–66 között gyűjtőútjai során felkereste a Székesfehérváron, Fejér megyében működő műhelyeket, megfigyelte, dokumentálta a kés készítésének különböző munkafázisait, a szerszámok használatát, a különböző késtípusokat. Fehérváron a Kőnig-műhelyen kívül Elmer Lászlónál, Móron Buzeczky Károlynál, Csákváron Sulyok Lajosnál gyűjtött. Szekszárdon Vanitsek János és fia, István, Kiskunmajsán Borbély Imre műhelyében járt. Szegeden a Móra Ferenc Múzeum késesmesterségre vonatkozó, igen értékes gyűjteményét, adattári anyagát tanulmányozta. Átnézte az 1912-ben Kiskunfél­egyházáról származó gazdag anyagot, amelyet Tapodi Gyula késesmestertől feltehetően Móra Ferenc gyűjtött.

Pesovár Ferenc összegzése gyűjtéséről: „Mivel hét műhelyben jártunk, és olyan mestereknél végeztünk adatgyűjtést, akik az ország más helységeiben is dolgoztak, áttekintést kaphattunk a Dunántúl egy részének és a Duna-Tisza közének a késesművességéről. Természetesen a kés készítése, a munkafolyamatok, a mesterség szakkifejezései mindenütt egyformák. Különbség esetleg csak az egyes mesterek észszerűsítő, munkálatokat finomító, könnyebbítő eljárásaiban nyilvánul meg, és még abban, hogy az igényeknek megfelelően, egy-egy táj által kedvelt késtípusra specializálják magukat. A mesterség szavai – mint általában a fémművesség többi ágában is tapasztaljuk – nagyobb részt német eredetűek, és azok eltorzított alakban élnek.”

Azonosságok

Pesovár Ferenccel egyetemben országos áttekintésében Timaffy László is azt hangsúlyozta, hogy a késesek munkamódja – kisebb eltérésekkel – azonos volt az egész országban. A közönséges zsebkés elkészítésének munkamozzanatait Pesovár Ferenc 1958-ban a székesfehérvári Elmer Lászlónál és a sárbogárdi Révész Lajosnál jegyezte le. Elmer László 1958-ban 32 éves volt, Székesfehérváron önálló műhelyében dolgozott. A régebbi, kézzel, egyszerűbb eszközökkel végzett munkamódokat mondta el, ahogy inas korában kalocsai mesterétől tanulta. Elmer László székesfehérvári és Révész Lajos sárbogárdi késesmester a rugós zsebkés készítésének főbb munkafázisait így foglalta össze: 1. Betét (platina) készítése. 2. veret (pakli) készítése. 3. Nyél készítése. 4. Kovácsolás, edzés (rugó és penge készítése). 5. A kés összeállítása. 6. Formálás (fazonírozás). 7. Köszörülés, polírozás, tisztítás, fényezés (ceigolás). Ugyanígy mondta el a rugós zsebkés készítésének munkamenetét, szakkifejezéseit Révész Lajos sárbogárdi késesmester is. A két különböző műhelyben (Kalocsa, Dunaföldvár) tanult késesek munkamenetének, szakszókincsének azonossága megerősíti Pesovár Ferenc és Timaffy László megállapítását a késesmesterség munkamódjának hazánk késes központjaiban tapasztalható azonosságáról. Arra is fény derült ebből, hogy nincs kifejezetten fehérvári bicskatípus, hiszen a fehérvári mesterek közül többen nem helyben, hanem más késes központokban (Budapest, Zalaegerszeg, Mór, Dunaföldvár, Kalocsa) tanulták a szakmát, illetve segédként az ország számos műhelyében is dolgoztak.

A helyre utalt

A fehérvári bicskának tehát nem egy külön bicskatípust, hanem fehérvári műhelyekben, a helyi mesterek és segé­dek keze munkájával, jó minőségű anyagokból, megfelelő technológiával készült rugós zsebkéseket nevezhették. A reformkori tankönyvben a város identitásához tartozó hatalmas vásártérrel és a híres artézi kutakkal együtt emlegetik.

Méltó helyre került tehát az új évezred elején a Tűzzel-vassal Fesztivál, a késesek, kovácsok és fegyverművesek országos találkozója, amit minden év júniusában Székesfehérváron rendeznek.

A fehérvári bicskának ott volna a helye a Fejér megyei értéktárban is, hiszen számbavétele már korábban megtörtént.

A fehérvári késesmesterség tárgyi emlékei a Szent István Király Múzeum Tárgyalkotó hagyomány című néprajzi állandó kiállításának késes sátrában láthatók.

(A szerző székesfehérvári néprajzkutató, egyetemi tanár)