2020.07.22. 17:30
382 hektáros természetvédelmi terület Rácalmás keleti határában, a Duna ölelésében
A település lakott részét keleti oldalról a Rácalmási-szigetek természetvédelmi terület, illetve a Duna határolja, így vízben és vízzel körbevett területekben is bővelkedik.
A holtágakkal ellentétben az öblöknek folyamatos a kapcsolatuk a Dunával, így a folyóéhoz hasonló ott a vízhőmérséklet
Fotó: Majer Tamás / Fejér Megyei Hírlap
A 382 hektár védett terület része a Nagy-sziget, a Duna zátonyszigetei (Resutsek-zátony, Margit-zátony, Molnár-zátony, Gyurka-zátony, Bay-zátony) és a közöttük található ágrendszer. A területre korábban túlnyomórészt a puha-, illetve keményfa-ligeterdők voltak a jellemzők, ám az emberi beavatkozás okán ez mára részben átalakult: erősen kezelt, mesterségesen telepített erdők is jellemzik, de jelentékeny egybefüggő kőrises-tölgyes erdők is élnek a területen tömbökben. Tömegesen fordul elő a csillagvirág és a nyári tőzike, ritkábban a téli zsurló és a fekete galagonya.
A szigetek legjelentősebbike a Nagy-sziget, ahol egy ártéri tanösvény is húzódik.
Gyerekkel együtt is könnyen bejárható (azért kullancstól, szúnyogtól óvakodjanak!), az információs táblákkal „kiokosított” ösvényeken egyedi, védett növény- és állatvilág ismerhető meg. A madárvártákból – türelemmel felszerelkezve – a túrázók megleshetik a természetvédelmi terület állatait, akár a mocsári teknősöket, a tarajos gőtéket.
Fontos, hogy az egész területen tilos tüzet gyújtani, s ha a látogató a kutyáját is magával vinné, feltétlen tartsa pórázon, ugyanis a területen a vadon élő állatok érdekében, illetve állategészségügyi okokból folyamatosan üzemelnek bizonyos védelmi berendezések, amely eszközök kutyára, gazdira egyaránt veszélyt jelenthetnek, amennyiben hozzányúlnak. Tábla figyelmezteti az érkezőket, hogy szabálysértést követ el, aki itt a felügyelete alatt lévő ebet kóborolni engedi. A munkájukat végző vadászkutyákra e tilalom természetesen nem érvényes.
A Nagy-sziget peremén sok kisebb sziget láncolata sorakozik, amelyeket kajakkal és kenuval is bejárhatnak a sportbarátok. A keskenyebb kis ágakon nyugodt víz fogadja az evezősöket, az útjukat viszont vadregényes ligeterdő szegélyezi.
A természetvédelmi terület északi felén lévő szigetcsúcs délkeleti csücskénél lévő öböl egyike azon öblöknek, amelyek a Duna szabályozása után jöttek létre.
A holtágakkal ellentétben az öblöknek folyamatos a kapcsolatuk a Dunával, így a folyóhoz hasonló ott a vízhőmérséklet.
Csaknem az összes, a Dunában élő halfaj megtalálható itt. „A ragadozó halak közül a leggyakoribb a balin és a csuka. A balin nyílt vízi ragadozó hal, kedveli az erősebb áramlású részeket, kőruganyok, kőgátak sodrását. Zsákmányát a felszín közelében ragadja meg. Ha a vízfelszínen hirtelen csobbanásra figyelünk fel, valószínűleg balin rablásának vagyunk tanúi. Sokszor csapatokban vadásznak, egy nagyobb balincsapat bekerítve ront rá a kis halakra. A csuka inkább a lassúbb folyású részeket kedveli, lesből támadó hal. Mindig fedezéket keres magának, ahonnan előront zsákmányára, amelyet egyetlen ugrással ragad meg. A ragadozók közül említést érdemel még a süllő, a kecsege, a sügér és a harcsa. Az úgynevezett békés halak közül gyakori horgászzsákmány a lassabb folyású részeket kedvelő dévérkeszeg, a ponty és a kárász” – olvasható az öböl melletti információs táblán.
Az öbölben szívesen tanyáznak a különböző récefélék is, amelyek sajátos táplálkozási módot „fejlesztettek ki”, ellaposodó csőrükben szarufésű sorakozik, amely révén prímán megszűrik a vizet, az apró növényi részek meg a szintén aprócska állatok az eledeleik. Az úszórécék fejüket víz alá dugva „fésülik” át az öböl vizét, de ugye addig a mélységig csak, amíg kinyújtott nyakuk leér. A bukórécék le is merülnek a víz alá, akár több méter mélyre is, táplálék után. Igen elterjedt itt a tőkés réce, amely az előbbi csoport tagja. Gyakori, vadászható. Fészkét ügyesen elrejti, sokszor a parttól távol építi meg. A kontyos réce tipikus bukóréce, szeret közvetlenül a parton fészkelni. Akár 10 méter mélyre is alámerül egy finom kagylóért.