Máig rejtély a tíz éve lelőtt Eduardo Rózsa-Flores halála

Eduardo Rózsa Florest tíz éve, 2009. április 16-án Bolíviában, egy Santa Cruz-i szállodában kommandósok lőtték le két társával, Magyarosi Árpáddal és az ír Michael Martin Dwyerel együtt. Az ártatlanul bebörtönzött Tóásó Előd túlélte a véres leszámolást, az ajtón átlőtt sorozatokat, őt négy évvel ezelőtt a Baptista Szeretetszolgálat munkatársainak kalandos körülmények között sikerült kihozniuk Bolíviából, s köszöni szépen, azóta is jól van. Csak az emlékei kísértik: például arról, hogy társait nemcsak tervszerűen likvidálták, de nagyon valószínű, előtte még meg is kínozták.

Tíz esztendő sem volt elegendő ahhoz, hogy biztosat tudjunk arról, pontosan ki határozta el a gyilkosságokat, és ki volt az, aki – akár idehaza – közvetett módon okozója lehetett a vérengzésnek. Mivel Eduardo ismert szereplője volt a magyarországi közéletnek, bizonyos körökben politikai és titkosszolgálati kapcsolatai sem nagyon maradhattak titokban, a találgatásoknak se vége, se hossza. Az látszik valószínűnek, hogy tanácsadói javaslatára Morales elnök adott utasítást az általa külföldi zsoldosoknak nevezett férfiak letartóztatására, likvidálására. De a többi részlet mellett például az, miként döntöttek arról, a csoportból ki haljon meg és ki kerüljön börtönbe, még mindig homályos.

Egykori barátom holttestét családja kikérte a hatóságoktól és április 17-én eltemették: a sietséget muzulmán vallása indokolta. Haláláig olyan életet élt, amely regénybe illő. (Terveztük is egy ilyen könyv megírását, de nem lett belőle semmi. Film azonban született, a Fekete Ibolya rendezte Chico.)

Eduardo 1960-ban született Bolíviában Rózsa György magyar festőművész és Nelyly Flores katalán tanárnő gyermekeként. Kommunista meggyőződésű édesapja többször börtönbe került, aztán a család 1972-ben Chilébe költözött, ahol Rózsa György Allende elnök művészeti tanácsadója lett, ezért Pinochet hatalomátvétele után Svédországba, majd 1975-ben Magyarországra települtek. Eduardo sokat mesélt nekem ifjúságáról, amikor éjszakánként a falakra festették Allende jelszavait, és ez legtöbbször verekedéssé fajult a szélsőjobbosokkal. Miután Magyarországra jöttek, Edut beszervezte a katonai elhárítás és mint spanyolul anyanyelvi szinten beszélő határőr katona, többször is ő várta a repülőtéren a Budapestre érkező Carlost, a terroristát.

Idővel kiábrándult a baloldali eszmékből. Ennek az útnak első állomása volt, amikor a barcelonai La Vanguardia tudósítója lett és Sütő Andrással készített interjút Erdélyben. Aki akkoriban Sütővel beszélt, azt a szekusok általában megverték. Edu megkérdezte magától: miként félhet ő egy kommunista országban kommunistaként? A zöldhatáron szökött vissza Magyarországra. Aztán 1991-ben látta, ahogy Albániában ledöntik Enver Hodzsa szobrát, s a boldogságtól síró szkipetárok között végképp eltemette magában az „eszmét”. Ennek folytatásaként a horvát függetlenség védelmében otthagyta az újságírást és már vörös csillagot viselő jugoszláv katonákra lőtt. Ő lett Szentlászló védője a nemzetközi brigád élén.

Miután egy rohamosztag parancsnokaként megsebesült és ezredesi rendfokozattal leszerelték, összebarátkoztunk. Eduardónak jócskán volt haditudósítói tapasztalata – ilyen minőségében megjárta az Öböl-háborút is –, így különleges tudósítói csapatot alkotva, a horvátul ugyancsak beszélő Kricskovics Antal fotóriporterrel kiegészülve jártuk a háborús térséget Eszéktől Szarajevón át Vloráig. Az írások, fényképek a Fejér Megyei Hírlapban is rendszeresen megjelentek, majd 1996-ban Hallgatás hadművelet címmel riportkönyvet adtunk ki együtt, amelynek székesfehérvári bemutatója is volt. Egyik 1992-ben Eszéken írt versét választottam az első oldalra, tőle azóta is ez a néhány sor a kedvencem: „a harmadik szakasz másod/géppuskakezelője/futva jött hozzám, hogy közölje/a második bunker egyik sarkán/ott ahova elér egy vékonyka/fénysugár –/már nyílnak a margaréták.”

Egyszer megkérdeztem, tart-e titkosszolgálati kapcsolatai miatt a következményektől? Azt válaszolta: szerinte helyzete nem annyira veszélyes, mert nem tud annyit, más kérdés, hogy „egy dühös ember képes kárt okozni”. Nem tudom, ki lehetett az a dühös ember, aki végül a halálba küldte, de az biztos, hogy sok olyan veszélyes alak akadt, akinek keresztbe tett. Amikor együtt dolgoztunk, már lehallgatták, amikor hívtam, ezt mindig be kellett kalkulálni.

Sok olyan pillanatot éltünk át együtt, amelyek ma már örökre ott maradnak emlékezetem polcán. Szarajevóban egyszer fedezékbe húzódva bekapcsolta a magnóját és televettünk egy kazettát fegyverropogással. A kazetta még megvan, de magnóm már nincs ahhoz, hogy meghallgassam.

Már nem voltunk napi kapcsolatban, amikor elutazott a többiekkel Bolíviába, állítólag azért, mert felkérést kapott Santa Cruz katonai védelmének megszervezésére. A város vezetői a kormány és az indián milíciák támadásaitól tartottak. A WikiLeaks néhány éve nyilvánosságra hozta a bolíviai amerikai követség titkos táviratát, ami azt írta: Edut valójában a bolíviai titkosszolgálat szerződtette azért, hogy csapdát állítsanak az ellenzéki csoportoknak, és utána azokat megsemmisítsék.

Aztán a titkosszolgálat elküldte a kommandósokat, hogy elvarrják a szálakat.

Sokkal korábban egyszer felvetettem, de nem akart visszatérni Bolíviába, mintha megérzett volna valamit. Emlékszem, autóztunk és elindítottam egy Los Andinos kazettát, s ordítva kapcsoltatta ki a magnót. Fájt neki a múlt, a sok befejezetlen mondat súlya, nem volt felkészülve arra, hogy szemközt nézzen a múló idővel és az úttal, amit végigjárt.

Nem tudom biztosan, mi történt, de barátom volt és a gyászom tíz éve őszinte. Nem ismertem meg igazán sohasem, szerintem nem ismerhette meg senki sem teljesen. Jó példa az őt övező rejtélyre és ellentmondásra, az állandó útkeresésre és érzelmi sebezhetőségre, hogy kommunistaként volt fiatal, aztán katolikus lett, majd izraelita, végül muzulmánként halt meg. Úgy gondolom, tele kétellyel, némi kalandorságból kiöregedő halálvággyal és becsületes óhajjal a megbocsájtásra. Én így gondolom, de a teljes igazságot, legfontosabb titkait elvitte az ő Istene elé, legyen az bármelyik vallás Istene.