Szász László továbbra is kitart a balkáni hegyi versenypályák meghódítása mellett

A tengerpart felől érkező az Adria barátságos arcának emlékét őrzi magában, mert még csak néha szalad végig a tájon egy-egy szélroham, az Afrika felől settenkedő éjszakai bóra hírnöke. Közeledünk a depóhoz, a szerpentinen lefelé ereszkedünk, látjuk a pályát, egyik oldalán a sziklákkal, a másikon sűrű bokrokkal, melyek legtöbbször szakadékot rejtenek. Akkor még nem tudjuk, hogy a versenyen lesz autó, amelyik repülve eltűnik majd e cserjék mögött, hogy aztán majd csak összetörve lássuk viszont egy trélerre húzva. A pilóta megússza a kalandot, de az összeroncsolt karosszériában a bukócső csak egy centivel áll meg az arca előtt: később ezt mesélik azok, akik kifeszegetik onnan.

Na, megint egy túlélő.

Ismét egy újjászületett. Ilyenből sok van a hegyi versenyeken, és csak egyikük Szász László. Akinek csapata egy katlanszerűen felforrósodott depóban várja a vírushelyzet miatt megcsappant számú idei futamok egyikét. Hárman vagyunk, és ennyien majdnem kevesen egy ilyen versenygép biztonságos kiszolgálásához. Lacinak nincs állandó csapata, mindenki teszi a dolgát a maga hétköznapjaiban. De aztán eljön a hétvége, amikor összetart egy maroknyi férfi, akik hasonlóképpen szeretik Lacit, mint a megszállottságot, a benzingőzt és a repülést idéző száguldást, a halállal zsugázó pillanatokat egy-egy bevehetetlennek tűnő kanyar előtt.

Dolgozni kezdünk tehát a Szász Motorsport már sokszor felújított Ikarusában, ahonnan lassan kicsörlőzzük a Forma–3000-es Zytek erőművet. Idén kék lett az autó, egy korábbi film­forgatás eredménye ez a változás, és abban egyezünk meg, hogy egész jó lett ez így. Egy ideig maradjon.

Az első két tréningfutamot magabiztos eredménnyel zárta a fehérvári autóversenyző, az egykori első Forma–1-es magyar reménység, aki pályafutásának negyvenedik esztendejét nyitotta meg 2020-ban. Dögletes meleg van, a nap sárgán vibrál a fejünk felett, nézi, ahogyan a kabócák húzzák a vonót. Laci bemászik a helyére, hallom, hogy halkan szidja a szenteket, de aztán látom, hogy mielőtt a rajthoz gurulna, imára kulcsolja a kezét. Lehet, hogy a mozdulat nem tudatos, ám igen kifejező.

Szász László ma már európai öregje az autóversenyzésnek, aki több barátját és versenytársát elveszítette már.

Sokféle pályán járt, de a hegyen találta meg igazán önmagát, egy olyan száguldásban, amelynek során ha téved, nincs hová menekülni: nincs sóderágy, csak szikla és szakadék. Laci nem fiatal, és a tapasztalat most már életben tartja.

A versenyfutamok eredményei annyira papírformát hoznak, hogy azokat akár Fehérváron is le lehetett volna írni. Szászt csak az olaszok előzik meg, de ők lényegében már a rajtnál, egy komoly helyzeti előny birtokában: az új kialakítású autók kanyarban nagyon gyorsak. Márpedig egy hegyi verseny olyan étel, amelynek sója a kanyar.

Szász László az utóbbi évekre a horvátoknál talált magának egyesületet, hivatalosan dubrovniki versenyző. Miért döntött így? Miért folytatja egyáltalán még mindig? Az újabb serlegekért biztosan nem, hiszen amikor nála járok, bármerre nézek, csak kupát látok. Azt hiszem, ő és az autóversenyzés már nincsenek meg egymás nélkül, mintha a pályák és a motorok érző lények volnának, egy-egy rapszodikus szerető vagy hűséges feleség, akinek néha nagyon nehéz megfelelni, ám nélkülük csak a magány kútja maradna. Olyan ez, mint egy hosszú háború, amikor annak végén már senki sem tudja, hogy ki és miért harcol. A veteránok ilyenkor már csak annyit mondanak: egymásért tesszük.

Kikaparjuk a gumikból a kavicsot, mert új verseny vár.