A rendszámtábla és annak a közepe

Néhány hete jelentették be, hogy lassan, de biztosan lejárnak a jelenleg használatos rendszámok, és helyüket átveszi majd egy új változat. Úgy tűnik, hogy nem követjük a német és a román variációt, azaz nem lesz területalapú a megkülönböztetés, a korábbi módon használt négy betű és három szám jó időre megoldja majd ilyen irányú gondjainkat. Már látom, mekkora felhördülést okoz majd, hogy ezekre az új rendszámtáblákra felkerülne a koronás magyar címer is az első két-két betű közé. Legalábbis ez az elképzelés, amely fogadni mernék, hogy megint szálka lesz szocialista emlőkön nevelkedett liberálisaink torkában. Jobb esetben túlzott magyarkodásnak, rosszabb változatban szélsőjobboldali irredenta nacionalizmusnak tartják majd, elfeledve, hogy azok a nyugati országok, amelyek felé ők nyálcsorgatva tekingetnek és példaként mutogatnak, mind-mind sokkal komolyabban veszik és használják nemzeti jelképeiket. Elsőként mindjárt mondom az amerikai mintát, ahol teljesen megszokott és mindennél természetesebb, ha valaki a házát a semmi mással össze nem téveszthető csíkos sávos, csillagos lobogóval ékesíti, a temetőkben és a hivatali íróasztalokon pedig annak kisebb változatát lengeti a szél vagy a huzat. (Nekem is van egy, amerikai katonáktól kaptam Boszniában egy közös járőrözés emlékére.) De ugyanúgy tisztelettel és megkülönböztető módon használják a nemzeti jelképeket Nyugat-Európában, Spanyolországtól a Brit-szigeteken és Svájcon át Skandináviáig. Ráadásul – jaj! – a kereszt alapvető motívum majdnem mindegyiken. Csak nekünk nem szabad, ugye, mert az, mint tudjuk, magyarkodás.

Emlékszem, a rendszerváltozás idején mekkora sivalkodás tört ki, amikor a háború utáni első szabadon választott Országgyűlés a szent koronás magyar címer visszavétele mellett döntött a kommunista változat helyett, amelyen csupán a trikolór három színe idézte a hazát, de mindjárt ott volt fölötte a megszállás és a kommunista terror jelképe, a vörös csillag. Komoly erők lobbiztak azért, hogy ne legyen a címeren a korona a ferde kereszt­tel, ha már egyszer muszáj változtatni, maradjunk meg a Kossuth-címernél, lévén az mégsem annyira szent és magyar. Az a próbálkozás nem járt sikerrel, később egy másik azonban igen, melynek az volt a célja, nehogy belekerüljön a nemzeti zászló közepébe a koronás címer. Pedig fontos egy nemzeti jelképnél a megkülönböztetés, hiszen piros-fehér-zöld trikolórt használ – hogy kapásból mondjam – Mexikó, Irán, India és Olaszország. Össze is keverik a külföldiek sűrűn a miénkkel, főleg az olaszt. Pedig a magyar Európa egyik legjellegzetesebb és legegyedibb címere, amely üzeni mindazt, amik voltunk, vagyunk s lehettünk volna. Legyünk büszkék rá, és ne hallgassunk azokra, akik ma már minden érzelmi kapcsolatukat elveszítették vele – és azt hiszem, a hazájukkal is.