A legutoljára gyártott 424-es 2004-ig a gárdonyi állomáson állt

„Szikrák a szélben, szikrák szállnak, óh, az én apám fűt, sivít a fekete mozdony, száll a 424-es” – hangzott Cseh Tamás, és Bereményi Géza már-már kultikussá vált dalában a hetvenes évek végén.

Manapság leginkább az ötvenesek, és a még idősebb korosztály emlékszik ezekre a gőzmozdonyokra, melyek gyártását az első világháború után, 1918-ban rendelte meg a MÁV. A Magyar Királyi Állami Vas-, Acél- és Gépgyárak 1924-től gyártotta a 424-es sorozatú, 2’D tengely elrendezésű, univerzális, túlhevítős gőzmozdonyát.

A magyar gőzmozdonygyártás leghíresebb sorozatú mozdonyára jó szívvel emlékezünk

Az előzményekről csupán annyit, hogy a világháború kirobbanása után néhány hónappal már a MÁV vezetése számára nyilvánvalóvá vált, hogy a katonai szállítási igények teljesítése mind nagyobb feladatot jelent a vasút számára, már csak azért is, mert az ország akkori méreteihez képest is jelentős, 23 ezer km kiterjedtségű vonalhálózat döntő többségét ilyen vagy olyan formában, mintegy nyolcvan százalékban a MÁV kezelte. A nehézségek orvoslására a MÁV 1916-ban nagyszabású fejlesztési tervet készített „Javaslat a Magyar Királyi Államvasutak hálózatán a háború lezajlását követő legközelebbi években szükséges beruházásokról és a hálózat tovább fejlesztéséről” címmel. Tette ezt kettős indokkal, elsősorban az állandósult forgalmi zavarok megszüntetésére, továbbá abból a meggondolásból, hogy a háború befejezése utáni várhatóan növekvő forgalmat akadályok nélkül le lehessen bonyolítani. Próbaútját 1924. április 22-én tartották Budapest és Nagymaros között, Kertész Béla mozdonykonstruktőr, tervező irányításával.

A 424-esnek komoly tekintélye volt hazánkban, ami korántsem a véletlen műve, hiszen 14 bar gőznyomással 1350 lóerő teljesítményre volt képes, 21 köbméter vízkészlettel, 9 tonna tüzelőkészlettel rendelkezett, és 90 km/óra volt a megengedett csúcssebessége. Ez az ötvenes, hatvanas, sőt még a hetvenes években sem volt lebecsülendő egy mozdonytól.

Az első 424-esek robusztus megjelenésűek voltak, univerzális mozdonyként egyaránt továbbítottak gyors, személy és tehervonatokat. A vasutasok hamar megszerették a 424-est, általában Bivalyként becézték, a Dunántúlon pedig Nurminak hívták a finn csodafutó, Paavo Nurmi olimpiai bajnokhoz hasonlítva, míg a környező országokban Vitéz volt a becenevük.

Az utolsó 424-est 1958-ban gyártották a MÁVAG-ban. 1924 és 1958 között összesen 514 darabot készítettek belőlük, ebből 149-et külföldi, főként jóvátételi megrendelésre. A régebbi gyártású mozdonyokat az 1950-es évek végén, illetve a hatvanas évek elején korszerűsítették, valamennyit átépítették, és szélterelő lemezzel látták el. Ezzel egységes lett a megjelenésük, a fiatalabb vasútrajongók már csak ebben az állapotában láthatták.

A 424-esek az 1920-as évektől a személyvonati gőzvontatás 1984-es megszűnéséig szolgáltak. Később kiállították őket, egy részüket kiselejtezték, és voltak, amelyekből guruló gőzkazánt csináltak. Az 1985-től induló nosztalgiavonatok biztosították a feltámadást a 424-esek néhány példányának, a hétvégi esztergomi és balatoni nosztalgiaszerelvényeket általában ezekkel vontatták. Mindenképpen meg kell jegyezni, hogy az utoljára gyártott 424-es 2004-ig a gárdonyi vasútállomáson állt, ahonnan azonban a pályaudvar felújítása során végül elszállították.

A legendás LGT együttes is méltón tisztelgett dalában a járgány előtt az 1997-ben kiadott albumán: „A radarok hiába lesnek ránk, ha kék is, zöld is a stop-lámpánk, és szárnyakat ragasztunk mindenhová, a kémény fölé és a sínek alá, és lesz, aki tudja, hogy mire való a 424-es csatahajó.”.