Szabó Balázst frissen tartja a változatosság

A zene szinte teljesen kitölti a napjait. Tavaly Zenei Nevelésért Díjat kapott, s megjelent egy könyv is, amelynek szerkesztője és szerzője is egyben. Bőven volt tehát apropó a beszélgetéshez.

Szabó Balázs sokoldalú. Láttam már zenekart vezetni, orgonálni, kritikusként jegyzetelve templomi padsorban ülni, zenei estet felkonferálni, és bizony még tai-chi-zni is, négyemeletes panelházak tövében. Nem láttam és hallottam azonban még hegedülni, és tanárként sem volt alkalmam megfigyelni, hogyan adja át tudását tanítványainak a zenetörténetről. Pedig évtizedek óta tanít, és első komolyabb szakmai elismerését is ezért a tevékenységéért kapta tavaly.

A Zenei Nevelésért Alapítvány jutalmazta májusban a Mihályi Gyuláné, Eszti néni emlékére létrehozott Zenei Nevelésért Díjjal. Mint kiderült: Szabó Balázst igen váratlanul érte a megtiszteltetés, a díj átvétele miatt még egy fontos, fél éve tervezett koncertlátogatásról is le kellett mondania. Ám, megérte. Arról, hogyan kezdődött többfelé ágazó pályafutása, amelynek középpontjában a zene áll, így mesélt:

– A Zeneművészeti Főiskola győri tagozatán diplomáztam 1993-ban hegedűtanárként. Ezután rögtön tanítani kezdtem Fehérváron, az akkor már Hermann Lászlóról elnevezett zeneiskolában. Még a veszprémi szakiskolai évek alatt egyik tanárom azonban jelezte: érdemes lenne a zenetudománnyal is foglalkoznom, mert megvan hozzá az érdeklődésem és talán a képességem is. Később belevágtam a tanulmányokba, de előbb, 1994-től még elkezdtem az egyházzenei szolgálatot a Budai úti Református templomban. A Zeneakadémián 1995-től tanultam zenetudományt, ebből később doktoráltam is. 2000-ben a zeneiskolában megalakítottam a Musica Bella Vonószenekart, amelyet azóta is vezetek. A győri főiskolára 2002-ben hívtak vissza tanítani, ugyanettől az évtől dolgozom zenekritikusként a Fejér Megyei Hírlapnál. Végül 2007-től vállaltam el a Sukorói Zenei Nyár művészeti vezetését.

Szabó Balázs úgy érzi: annyira gazdagra sikerült az elmúlt húsz éve, hogy nem lehet elégedetlen Fotó: Koppán Viktor

- Hogyan lehet ennyi mindent csinálni, és mi az, ami kikapcsolja, pihenteti?

– A titok abban rejlik, hogy kezdetben soha semmilyen felkérésre nem mondtam nemet. Aztán szépen lassan kialakultak, és az életem részei lettek ezek a tevékenységek, amelyek közül valamelyik mindig előtérbe kerül. A tavalyi évben például messze a zenetudományban voltam a legaktívabb. Gárdonyi Zoltán és Gárdonyi Zsolt, a református egyházzene-történet eddigi legjelentősebb alkotóinak munkásságát régóta kutatom: kétéves munka gyümölcseként jelenhetett meg novemberben a Nemzedékről nemzedékre című tanulmánykötet, melynek szerkesztője, és hat másik szakértő mellett szerzője is vagyok. Nálam működik az, hogy nem egyvalamiben merülök el hosszasan, nem egyféle munkát végzek, hanem több területtel foglalkozom. Heti két napot tanítok a fehérvári zeneiskolában, egy nap a zenetudományé, két napot oktatok Győrben, vasárnap orgonálok a templomban. Tehát végül is megvan a rendszer, de változatosan telnek a napok és ez frissen tart. A különböző területek hatnak egymásra, a zenekritika írás például javítja a stílust, meglátszik a tanításomon, a konferáláson. A komoly zenetudomány pedig segíti a zene megértését, ezáltal például a karmesteri munkát. Negatív hatás is van azonban, a fáradtság. Magas fordulatszámon élek, keveset alszom, és ezt az intenzív életet thai-chi-vel ellensúlyozom. Korábban futottam, azt is nagyon komolyan csináltam, mert fontos, hogy ennyi szellemi munka mellett fizikálisan jó kondícióban legyek.

– A Zenei Nevelésért Alapítvány díját azonban a tanári munkáért kapta. Tavaly érett be az elmúlt több mint két évtized gyümölcse?

– Azt, ahogyan órákon tanítok, kevesebben látják. Az elismerésben nyilván benne van az a munkám is, amelyet zenekarvezetőként végzek. Ez látványosabb: az utóbbi években a koncertjeinken már rendszeresen 180-200 főnyi közönség előtt játszhattunk. Emellett talán a zenekritikusi tevékenység is hozzájárult ahhoz, hogy megkapjam a díjat, mert az írások által szélesebb olvasóközönséggel tudom megismertetni a zenetörténet egy-egy szeletét.

– Szigorú tanárnak tartja magát? A tanítványaitól milyen visszajelzést kap?

– Határozottan ki merem jelenteni, hogy nem vagyok szigorú. Ezt kapom visszajelzésként is. A célom az, hogy inspiráljam a diákokat a zenetörténet megismerésére. Olyan alapot, tudást szeretnék átadni számukra, amelyet később maguk bővíthetnek.

– Melyik a legkedvesebb zenetörténeti korszaka?

– Szívesen foglalkozom mindennel, de nagyon szeretem a reneszánsz, a barokk és a 20. századi zenét. A romantika érzelmessége kevésbé áll hozzám közel. Inkább az intellektuálisabb, tudósabb korszakokat kedvelem. Igazából akkor vettem ezt észre, miközben zenéltem. Ha zongorán, orgonán vagy hegedűn játszom, most is előnyben részesítem a reneszánsz, a barokk vagy a kortárs zenét. Sajnos ez az a terület, az aktív zenélés, amelyre a legkevesebb időm jut. Minden nap gyakorolok azért, 15-20 percet, ami nagyon pihentető is. Koncerten azonban már nem lépek föl, mert az óriási plusz munka lenne.

– A két Gárdonyi munkássága mióta érdekli?

– Gárdonyi Zsolttal 2001-ben, egy kurzusán ismerkedtem meg a Zeneakadémián. Rá egy évre eljött egy fehérvári hangversenyre, ahol szintén elhangzottak az édesapja művei. Az ismeretségünk egyre szorosabbá vált, az idei kettős évfordulójukra pedig kollégákkal készítettük el a már említett könyvet. Ennek a kutatásnak a folytatását a jövőben tervezem.

– Van-e még olyan terület, amellyel szívesen foglalkozna?

– A zeneszerzés érdekel, és biztosan nagy élmény lenne egyszer szimfonikus zenekart dirigálni. Ám ha ezek nem valósulnak meg, az sem baj, mert annyira gazdagra sikerült az elmúlt 20 évem, hogy nem lehetek elégedetlen.