Shakespeare-inspiráció és a Reformáció-szimfónia

A koncert műsorát Felix Mendelssohn-Bartholdy zenéjének szentelték a szervezők. Az ellentétek jegyében: az első részben a népszerű Szentivánéji álom-kísérőzene szvitváltozata, a szünet után a viszonylag ritkán hallható  5. Reformáció szimfónia (D-dúr, op. 107) csendült fel.
Mendelssohn minden bizonnyal egyik legtöbbet játszott  mesterműve, a Szentivánéji álom-nyitány 1826-ban keletkezett, természetesen Shakespeare inspirációjára. E varázslatosan szép zene hallatán alig hihető: a komponista mindössze 17 éves volt megírásakor... Éppen 17 évvel később, 1843-ban azután visszatért a témához, egy potsdami előadás számára megkomponálva a Szentivánéji álom teljes kísérőzenéjét. A nyitány mellett további tizenhárom tételt tartalmazó mű előadásában énekes szólisták és kórus is részt vesznek, ám a csak zenekarra írott tételekből tetszés szerint lehet további, hangversenyelőadásra szánt szviteket összeállítani. 

Ilyen válogatást hallhattunk most is: a Nyitányt a Scherzo (Mendelssohn tündér-zenéinek egyik legpompásabbja), az Intermezzo, a Notturno és a felülmúlhatatlan népszerűségű Nászinduló követte. Szépen sikerült előadásban, teszem hozzá rögtön: a nyitány kissé megbillenő nyitóütemei után az összjáték színvonala nagyot javult, s a pontosság ezúttal nemcsak a hangok eljátszására, de a karakterek, egy-egy jellegzetes mendelssohni hangütés és szín visszaadására is vonatkozott. Mind a vonós-, mind a fúvós-szólamok szép megoldásokkal járultak hozzá az igen jól fogadott produkcióhoz. Egyetlen megjegyzés: jóllehet ez a szvitforma  nem a teljes kompozíció, mégis indokolatlannak tartottam a tételek között a hallgatóság részéről a tapsot, a zenekar részéről a fúvósszólisták vagy teljes hangszercsoportok felállítását, ezáltal az atmoszféra megtörését. Mindennek megvan a helye: a záróakkord után lehet tapsolni s lehet megköszönni azt. De addig hadd legyen a zene az úr!

A szünet után felhangzó Reformáció-szimfónia 1830 nyarán keletkezett, a nagy teológus, Melanchton 1530-as Augsburgi Konfessziójának, a reformáció kiáltványának megjelenésére emlékezve. Bemutatójára 1832-ben került sor, ám  csak jóval a zeneszerző halála után, 1868-ban jelent meg nyomtatásban a mű (innen a megtévesztően magas opusszám!). Az ünnepi alkalomra két idézet, a nyitótételben a magas vonósok éteri fényében fürdő, később Wagner Parsifaljában is kulcsszerepet kapó úgynevezett drezdai Ámen-motívum (erre a dallamra énekelték az evangélikus liturgiában az Ámen szót), a fináléban pedig a híres Luther-korál, az Erős vár a mi Istenünk utal. A végeredmény azonban (s ezt már a kortársak sem látták másképpen) egy súlyos, a szép melódiák mellett a nagy Bach-korálfeldolgozásokat idéző, olykor sűrű szövésű  polifón szövetet mozgató, bizony nehezen érthető kompozíció lett, melynek értékeit csak többszöri meghallgatásra fedezzük fel. A zenekar rendkívül korrekt módon haladt végig a partitúrán, minden részletével elszámolva, ám a kompozíció eredendően problematikus voltán segíteni értelemszerűen most sem tudott. A zene reprezentatív voltát mindazonáltal megfelelően visszaadó tolmácsolást erős tapssal köszönte meg a teltházas közönség.