Séta, ünneplés és otavalók – A Kákics újabb kalandjai Ecuadorban

Utunk során sétát tettünk a szállásunkhoz közeli El Ejido parkban. Már csak a neve utal e terület korábbi múltjára: a 20. század elejéig köztulajdonban lévő marhalegelők voltak itt, mígnem a függetlenség kikiáltásának centenáriumára hivatalosan is parkká nyilvánították. Ez a város egyik kedvelt kirándulóhelye, hisz koros fáival, ívelt ösvényeivel, sportpályáival csalogatja a pihenni vágyókat. Egy kis kézművesvásárba is belefutottunk. Az árusok – a viseletük alapján – szinte kivétel nélkül otavalók voltak. Ők az ecuadori őslakosok közül a leginnovatívabbak és a legmagasabb gazdasági fokon állnak. Elsősorban a kereskedelemből élnek: színes szőtteseiket, pólóikat, táskáikat nemcsak itt, hanem az Egyesült Államokban és Európában is árusítják. Magyarországon is több – elsősorban vásározással és utcazenéléssel foglalkozó – otavalo él.

Utazás több dimenzióban

Egy másik országba, másik kultúrába érkezve a térben való elmozdulás mellett az ember bizonyos tekintetben az időben is utazik. Akár az infrastrukturális ellátottság vagy a közlekedési, egészségügyi mentalitás bizonyos aspektusait nézzük, olyan, mintha visszamentünk volna az időben. Egyes vidéki városokban húsz éve még szükség volt arra, hogy nagy betűs feliratok hívják fel az emberek figyelmét, ne szemeteljenek, étkezés előtt mossanak kezet, étkezés után mossanak fogat, és ne vizeljenek az utcán. Elvétve még ma is lehet látni ilyen nevelő célzatú feliratokat.

Van azonban egy harmadik tengely is, amely mentén az ember pozíciója egy ilyen utazás során elmozdul, ez pedig a gazdasági-társadalmi ranglétra. Az Amazonas sugárúton sétáltunk tovább, sokcsillagos hotelek, puccos vendéglők, bankok és üzletek váltották egymást, de a turisták mellett jelen voltak itt a társadalom alsóbb rétegei is, akik a mindennapi kenyérrevaló reményében koldultak, cipőt pucoltak, mindenfélét árusítottak. Az út szélén itt-ott indián nénik ücsörögtek, nyakba akasztható fadobozaikból édességet árultak. Az egyiktől vásároltam egy csomag cukorkát, majd odaültem mellé, és megkínáltam belőle. Látszott, hogy nem ehhez szokott hozzá, de nagyon örült, hogy valakivel beszélgethet. Elmesélte, az ország középső részéről érkezett a fővárosba nyolc évvel ezelőtt. Földjükön krumplit és gabonát termesztettek, de miután a szülei és a férje is meghaltak, egyedül nem bírta a gazdálkodást. A fia sok évvel ezelőtt elhagyta, külföldre ment, de ő nem tudja, hova. Elmesélte, hogy egy tömegszálláson lakik, és mindennap reggeltől estig cukorkákat árul az utcán… Egy sors a több ezerből, akik Quito utcáin kódorognak. A csillogó-villogó üvegfalú vendéglő, ahová a néhány napra ideérkező turista beül egy frissítőre, bármilyen közel is van fizikailag hozzájuk, a két világ között szinte áthidalhatatlan szakadék tátong.

Vidám ünnepség

Délután ültük meg zenekarvezetőnk feleségének, Cecíliának a születésnapját. A zámolyi hölgy immár két évtizede költözött Ecuadorból Magyarországra, és most a saját földjén, tágabb rokonsága körében ünnepelhetett. A mulatságban a magyar népzene után – amelyet a társaság fegyelmezetten ülve hallgatott – ecuadori zenét is muzsikáltunk. No, ezen a ponton szinte az egész vendégsereg felpattant és táncolni kezdett, majd akkora mulatság kerekedett, hogy még a hazaútra is jutott az éneklésből. A sofőrünket ez cseppet sem zavarta, még akkor sem, amikor a hágón átkelve, mély szurdokvölgyek peremén ereszkedtünk vissza a fővárosba. Nyugodt volt, s mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, vezetés közben meg-meghúzta a whiskysüveget.

Otavalók földje

Másnap kirándulásra indultunk a Chavez család tagjaival északra, az Imbabura tartományban élő otavalo indiánok földjére. Az Andokban kiváló minőségű, széles autópályák vannak ma már, az emberek két pont távolságát mégis az út megtételéhez szükséges időtartamban mérik, hiszen a mély folyóvölgyek szabdalta hegységben egyes helyeken lassú lehet a haladás. Mintegy kétórás utazás után érkeztünk a 4630 méter magas Imbabura vulkán lábánál megbúvó San Pablo tóhoz. Az itt élő őslakosok eredetmítosza az Imbabura és a Cotacachi vulkán nászából származtatja az első otavalo emberpárt. A mai otavalo indiánok lélekszáma körülbelül 65 ezer fő. A mezőgazdaság mellett kézművességgel és kereskedelemmel is foglalkoznak. Itt, a környéken – a hagyományos szövéstechnikák mellett – megtalálható az Európából behozott álló szövőszék is, mivel a gyarmati időszakban szövőműhelyeket létesítettek itt a spanyolok. A vidék legjellemzőbb zenei stílusa a sanjuanito, amely a nyári napforduló idején tartott legnagyobb inka kori napünnephez, az Inti Raymihoz kötődik.

Csodás természet

A közelben található a vízeséséről híres Peguche település, ahonnan sok szép dallamot játszott már a Los Andinos is. Az eukaliptuszerdőben kanyargó, gondosan kiépített turistaösvényeken közelítettük meg a mintegy 30 méter magasról alázúduló, látványos vízesést. Itt nagyon sok turistával találkoztunk, a helyiek megélhetésében bizonyára nagy szerepet játszik az idegenforgalom. Ugyanakkor jó volt látni, hogy az utcanevek nem spanyolul, hanem az őslakosok nyelvén voltak feltüntetve. A modernitás praktikumai mellett él a hagyomány tisztelete, és erős az otavalo identitástudat.

Kirándulásunk következő állomása a közeli Cotacachi vulkán lábánál fekvő kisváros volt, amely szintén a vulkán nevét viseli. A 4900 méter magas hegy oldalában fekszik egy gyönyörű krátertó, amely kiemelkedő szigeteivel, a tó felett rajokban repkedő hófehér madaraival festői kirándulóhely. Cotacachi városában a gyarmati korszakból származó erkélyes lakóházakkal szegélyezett, pálmafákkal és virágzó díszfákkal tarkított hangulatos főtér található. A helytörténeti múzeumban Ecuador és a tágabb Inka Birodalom történetébe ágyazva mutatják be a helyi történelmet, de ezen túlmenően van itt kiállítás a helyi viseletekről, szövéstechnikákról és a hagyományos hangszerekről is. Itt is, mint az egykori Inka Birodalom területén, a hangszerek használatát szinte napjainkig a vallás és a hagyomány szabályozta. Bizonyos hangszerek csak meghatározott időszakban vagy bizonyos ünnepeken szólalhattak meg, nagy részük csak évente egyszer került elő. Az Andokban használatos népi hangszerekről szólva meg kell különböztetnünk a prekolombián időszak hangszereit az európaiak által hozottaktól. A spanyol hódítások előtt itt nem ismerték a húros hangszereket, elsősorban fúvósokat, valamint csörgőket, dobokat és egyéb ritmushangszereket használtak. Ecuador területén a fúvós hangszerek közül csigaházkürtöket, különböző méretű bambuszfuvolákat és pánsípokat használtak. A jezsuitáknak köszönhető, hogy az Európából származó hegedű, hárfa és gitár – valamint a gitárból már itt kialakult bandolin és tiple, illetve a hárfa kisebb változata, a líra – megjelent a helyi népzenében.

Jellegzetes finomságok

Az este már a fővárosban talált minket. Vacsorára egymás mellett sorakozó nyilvános kifőzdék kínálatából válogatva kóstolgattuk a tipikus ételeket. Nagyon finom volt a morocho, amely cukorral és mazsolával ízesített tejben főtt kukorica, de a különböző töltelékekkel bélelt sült tésztatáskák is csiklandozták ínyünket. A bátrabbak megkóstolhatták a sült marhabelet is. Ez az étel a gyarmati időszakban gyökerezik, amikor az állatok nemesebb részeit az arisztokrácia tagjai fogyasztották, s a „föld függelékeinek”, azaz az őslakosoknak az jutott, amit kidobtak. Természetesen ők ismerték a helyi fűszereket, ezért finomra el tudták készíteni. Megköszönve a Chavez családnak a feledhetetlen kirándulást, késő este tértünk nyugovóra.