Próféta vagy eretnek? Tomka Ferenc nem fél kényes témához nyúlni

A „biztosság” persze katolikusként a hitből következő minimum, ahogyan az a szociológus és egyháztörténész professzor legutóbbi székesfehérvári elő­adása során, rögtön a téma tárgyalásának elején megmutatkozott. Tomka Ferenc ugyanis a Ferenc pápát érő folyamatos kritikákra reflektálva hallgatóságának azt a kérdést tette fel: „testvérem, te katolikus vagy?” Majd így folytatta: „katolikus az, aki egységben van a pápával”. Magyarán – és definíció szerint – egy katolikus nem fordulhat a pápa ellen – és e ponton lényegében véget is érhetett volna a Szent István-teremben rendezett találkozó második fejezete.

Tomka Ferenc előadására egy sorozat darabjaként, a jövőre megrendezendő Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra való készület jegyében került sor, így a találkozó első 40 percében az Oltáriszentségről elmélkedett a tudós pap. A nemhívő számára minden bizonnyal nehezen belátható színtartományú spirituális dimenziókból kibontakozva az „emberi nem egységének” gondolatával tért vissza a közérthetőség szürke talajára az előadó.

Az egyház küldetése, hogy Krisztus hordozójaként az egység jele legyen a világban

– fogalmazott, majd kicsit személyesebben így:

(a téma minden egyes tárgyalásakor) új fények gyúlnak a szívemben, úgyhogy ne féljetek: ha csak egy lépéssel közeledünk Jézushoz, ő már kitárt karokkal siet elénk.

A Ferenc pápát érő támadások tárgyalásához a katolikusok egységének gondolata felől érkező Tomka azonban csupán expozíciónak szánta a fentebb már ismertetett definíciós „rövidzárat”, keddi előadása utolsó fél órájában ugyanis részletekbe menően ismertette könyvének a pápát érő kritikákra reagáló megállapításait.

Elsőként kitért arra, hogy a történelem során egyáltalán nem volt rendkívüli, hogy egy pápa életszentségben elmaradt egy-egy kiválóbb kortársától – például Assisi Szent Ferenctől. Az is megesett a történelemben számos alkalommal, hogy későbbi korok olyan személyt avattak szentté, akit korának pápái éppenséggel elítéltek. Ilyen volt Kalazanci Szent József is, a Kegyes Iskolák, azaz a piarista rend megalapítója, akinek 1648-ban abban a tudatban kellett meghalnia, hogy élete munkáját X. Ince pápa döntése megsemmisítette. Mégis Szent József volt az, aki zúgolódó társait a pápa tiszteletére intette. Mert ugye: katolikusnak lenni azt jelenti, hogy egységben lenni a pápával.

Ezzel együtt a 20. századra, főként a II. Vatikáni zsinat hatására jelentős pápaellenesség alakult ki, főként a tridenti rítushoz ragaszkodó konzervatív teológusok között, akik közül jó néhányan, Lefebvre érsek vezetésével el is szakadtak az egyháztól. A zsinatot összehívó, rendkívül közvetlennek megismert Szent XXIII. János pápáról pedig, aki igen nehezen viselte az 1950-es évek egyházában még túlélő barokk formákat, a Corriere della Sera főszerkesztője írta meg bő hatvan éve: olyan modernista ő, aki a protestáns és a kommunista elvek felé nyitott. Tomka szerint még a jelenlegi pápa elleni kritikák egy része is a Lefebvre-ista szakadárok felől érkezik – a sajnálatos csupán az, hogy kritikájukat az egyházon belül is sokan átveszik.

Szent VI. Pál, a zsinat végigvivője sem kerülhette el a személyét érő támadásokat. Részben, mert alatta vált véglegessé a Lefebvre-féle egyházszakadás, részben, mert ő kezdte meg a tárgyalásokat a keleti blokk kommunistának tekintett kormányaival, részben pedig, és ez magyar vonatkozású, máig neki tulajdonítják többen is, hogy Mindszenty bíborost hamis módon hívta ki Magyarországról.

Szent II. János Pál pápáról pedig kevéssé közismert, hogy nem csupán Ali Agca próbálta megölni őt. A meggyilkolására készülők között ott voltak még a szovjet rendszer és az iszlám radikálisok bérgyilkosai, de volt köztük a Lefebvre-követő közösség egy pap tagja is, aki kétszer próbálta meg leszúrni őt, hogy megvédje az egyházat a II. Vatikáni zsinat szellemének további pusztításától.

XVI. Benedek pápát az egyházon belül és a baloldali sajtóban is többen már a megválasztásakor reakciósnak, főinkvizítornak, páncélbíborosnak titulálták. A pápa még Ratzinger bíborosként és a Hittani Kongregáció prefektusaként érte meg az 1981-es Kölni nyilatkozatot, amelyben 163 nyugati teológus bírálta II. János Pál pápa tevékenységét és a kongregációk működését. XVI. Benedeknek összességében abban a „kiváltságban” volt része, hogy őt egyaránt támadták még bíborosként és már pápaként, az egyházon belülről és kívülről, a református egyházak részéről éppúgy, mint a katolikus egyházon belüli progresszista, illetve konzervatív körökből.

A Ferenc pápát érő kritikákkal kapcsolatban Tomka Ferenc azzal nyitott: természetes, hogy minden újítót támadnak. Az olyan konkrét vádakat pedig, hogy Ferenc pápa támogatja a homoszexualitást, meg hogy szerinte nincs is pokol, az előadó félreértett vagy szándékosan elkent kijelentésekre vezette vissza. Illetve arra a tényre, hogy míg a korábbi pápák megszólalásaikat gondosan megtervezték és keretek közé szorították, Bergo­glio sehol nem zárkózik el a sajtó elől. A pápai utazások alkalmával a repülőn is mindig a sajtó rendelkezésére áll, és bizony több alkalommal is született már ilyen körülmények között olyan pápai kijelentés, ami utóbb kedélyborzolónak bizonyult.

(Talán olvasóink is emlékeznek még, hogy épp az amerikai elnökválasztási kampányban sikerült Ferenc pápának azt mondania: aki kerítéseket épít, az nem keresztény. Ezt aztán a sajtó egy szegmense azonnal fölkapta, a mondatot minden összefüggéséből kiragadva. De előfordult olyan malőr is, hogy a pápa egy olasz lapnak adott interjúban egy Angela Merkellel folytatott éles hangú beszélgetésre hivatkozott. Utóbb a német kancellár berlini hivatala a beszélgetés tényét egyszerűen letagadta.)

A Ferenc pápát érő kritikák egyik – magyar szempontból jelentős – vonulata szerint a pápa támogatja a migrációt, amikor arra buzdít, hogy fogadjuk be a menekülteket. Tomka ezzel szemben, könyvét ismertetve arra hívta fel a figyelmet, hogy a pápa ebben a kérdésben rendkívül árnyaltan és pontosan fogalmazott, többször hivatkozva konkrétan a magyar helyzetre is – de egyáltalán nem helytelenítve a magyar intézkedéseket. Sőt: Bergoglio szerint is csak azt lehet befogadni, aki valóban menekült és aki vállalja, hogy azonosul a befogadó ország kultúrájával. A pápa emellett azt is állítja, hogy minden országnak a maga helyzetétől függően kell látnia, hogy miként dönt.

Ugyanakkor a pápa korunk piacgazdaságát többször nevezte „gyilkos rendszernek”, a „gazdaság diktatúrájának”, amelynek „nincsenek emberséges céljai”. Több összefüggésben kijelentette, hogy ma sincs vége a rabszolgatartásnak, amelynek számos civilizált országban újabb és újabb formái jelennek meg – például a migránsok rabszolgasága.

A pápa Laudato Si kezdetű, ökológiával foglalkozó enciklikája – világviszonylatban elsőként – úgy fogalmaz: az ökológiai katasztrófa első károsultjai nem egy-egy kihaló növény- vagy állatfaj, hanem a harmadik világ nyomorban élő népei. A pápa a Nyugat országai­nak szemére veti a harmadik világ kizsákmányolását, és felhívja őket, hogy kötelességük elengedni a harmadik világra terhelt tartozásaikat, illetve segíteni kell őket a gazdaságaik megerősítésében. Ha a pápa a menekültek befogadásáról beszél, azt hangsúlyosan ebben az összefüggésben teszi, és egyáltalán nem abban az összefüggésben, amely éppenséggel újabb népek és országok kizsákmányolásához vezethetne.