Izgalmas, eredeti előadás született a Vörösmarty Színházban

Higgyék el, nem akartam lelőni a „poént", amely ehhez a nagyon keserű és sötéten groteszk (igen!) történethez, változathoz amúgy sem illene. Csak érzékeltetni kívántam, hogy máshová kerültek kicsinyég a hangsúlyok ebben a darabban, egyáltalán nem szembehelyezkedve az eredeti mű szellemével.

Derzsi János (Sírásó) és László Zsolt (Hamlet) a dráma egyik emblematikus jelenetében. Fotó: Molnár Artúr

Kíváncsian és óvatos várakozással fogadtam a Hamlet székesfehérvári bemutatóját. hiszen mégiscsak Shakespeare egyik leggyakrabban játszott és legtöbbet elemzett drámájáról van szó, amely a rendezőnek nagy kihívás és megtiszteltetés, a színész(ek) számára pedig jutalomjátékot kínál. A címszerep pedig egyfajta elismerést jelent a kiválasztottak számára. Született is rengeteg, ha úgy tetszik, hagyományos és klasszikus filmes és színpadi adaptáció – őszintén szólva egy hasonló változat nem hozott volna erős izgalmi állapotba. A fehérvári Hamlet azonban nagy és kellemes meglepetés. Szikora János rendező és alkotótársai az eklektikusnak tűnő stíluselemekből (jelmez, rekvizítumok, nyelvezet) egységes, koherens és erős előadást hoztak össze. Ráadásul szórakoztatót, természetesen nem a szó bohózati érelmében. Nagyon jól kihasználják a teátrum technikai adottságait, mindenekelőtt a forgószínpadot. Különösebb döccenők nélkül azonnal „helyzetben" és a cselekményben vagyunk.

„Az-e nemesebb, ha tűri lelkünk a pimasz sors minden gonosz nyilát, vagy az, ha fegyvert fogunk a bajokra, s véget vetünk nekik?" A Hamlet alapkérdésénél vagyunk, annál, hogy valóban a tett halála-e az okoskodás. Szikorát és a dramaturgot, Matuz Jánost is ez érdekelte, ám nem csak a helsingöri várban erősen tépelődő dán királyfi idejére leszűkítve, hanem 4-500 év távlatában. Korfüggetlenül, mert a mű nagy erkölcsi kérdése, értelmiségi dilemmája mindenkor érvényes, és a rossz döntés óriási bajokat okoz. Mint a Hamletben. S mint a múlt századok idejében és elrontott válaszaiban. Így aztán funkciója van a reneszánsz ruhának, a bőrcuccnak, alpakka öltönynek. A kortalanságot jelzi, de jellemez is. Akárcsak a nyelv: Nádasdy Ádám és Arany János fordítását használják, gyakran egy jeleneten belül vegyítve a modernt a veretessel. Számomra egyáltalán nem volt erőltetett: Arany sorai hol magasztos jelentést kapnak, hol álságot próbálnak takarni.

Ebben az értelmezésben nem zavaró, hogy idősebb színész alakítja Hamletet. Sőt, László Zsolt annyira érett, nagy alakítást nyújt, hogy elvinné a hátán a darabot, ha ez nem lenne a többiekre sértő. Mert Lábodi Ádám kitűnő Claudius, méltó társa Varga Mária (Gertrud), Hirtling István (Polonius), Krisztik Csaba (Horatio), Törőcsik Franciska (Ophelia), Derzsi János (Sírásó), Sághy Tamás (Rosencrantz), Egyed Attila (Guildenstern). Cserhalmi György (Hamlet atyjának szelleme) jelenései erősek, és megrendítő Gáspár Sándor (Első színész) monológja.

Kizökkent az idő, valami elromlott, érezhetjük mi is. Lesz, aki helyre tolja, rendbe rakja? Ki lesz Fortinbras?