Herczeg Ferenc drámája a Vörösmarty Színházban

Nyilván a meglepetés erejével hatott, hogy bohócszerű figurák - Chaplin-kalapban, atlétában, egyengatyában - jelentek meg egy történelmi dráma nyitányaként. Egyikük "meglátta" a kötelet, húzni kezdte, aztán jöttek a többiek, gondosan megkomponált alakzatba rendeződtek. Húzták... Aztán a második felvonás elején is. Majd a végén.  Szerepük, jelentésük a második felvonásban kerül igazán a helyére, noha már az elsőben is  sokatmondó a mozgásuk. Mint az idegrángás, a lélek kivetülése, a rossz... Botor módon majdnem leírtam, hogy lelkiismeret, de hiszen az egy-két szereplőt kivéve hiányzik itt mindenkiből.

Hirtling István (Konstantin császár) és Kubik Anna (Irene császárnő) (Fotó: Nagy Norbert)

Némi túlzással azt mondhatnánk, hogy a Bizánc allegórikus mű, a szimbólumok színműve. Mégsem tézisekből áll, hiszen akad benne jónéhány nagyon jól játszható szerep. Bagó Bertalan rendező és a színészek még rá is erősítettek erre, amikor egy-egy karaktert mozgással, gesztusokkal, beszédmóddal érzékletesebbé, egyénibbé tettek. Emellett változtattak a darab szerkezetén, a tér kezelésével pedig szinte újraértelmezték a szerepeket, illetve a szereplők viszonyát. Herczeg Ferenc művét 1904-ben mutatták be a Nemzeti Színházban. Voltak, akik úgy vélték, egyértelmű figyelmeztetést intézett a millenniumi évek által elbódított magyarsághoz, mások szerint szó sincs ilyenről.

Balról Tűzkő Sándor (Laszkarisz) Závodszky Noémi (Olga) és  Kricsár Kamill (Lizander, udvari költő) (Fotó: Nagy Norbert)

Akár mindkét értelmezésben ott lehet az igazság, sőt, még abban is, amit a rendező mond: Herczeg megjósolta a Monarchia bukását. Mert a Bizánc, ahogy mondani szokás, örökérvényű dolgokról, eszmékről szól. Az már egy adott kor "bűne", hogy megtalálhatja benne a párhuzamokat. A hűség vagy árulás, az erkölcs vagy a teljes nihil kor- és rendszerfüggetlen. A képmutatás, az erkölcsi és ideológiai határok minden skrupulus nélküli átlépése, az álnok alakoskodás, a hideg gyűlölet úgyszintén, más kérdés, hogy bizonyos rezsimek, uralkodók alatt jobban tenyésznek. Az is több, mint tanulságos, hogy az amúgy nem az elveikről ismert zsoldosok ebben a világban nem csak alázattal  szolgálnak, de mindezt hűséggel, becsülettel, kitartással teszik. Egyedül ők, a császár környezetében. S hogy ezeket a viszonyokat, kicsinyes számításokat jobban érzékeltesse, Bagó - és Vereczkei Rita díszlet-, valamint jelmeztervező - az eredetileg a trónteremre korlátozódó teret felbontotta, tagolta. Bohócai a tér, a díszlet részei, ugyanakkor velük nagyítódik ki a történet "ideglelős" háttere.

Sághy Tamás (Demeter nagyherceg) és Haás Vander Péter (Pátriárka) (Fotó: Nagy Norbert)

Általuk mozgalmasabbá  válik az alapvetően statikus dráma, ám el is vonhatják a figyelmet, ezért meg kell tanulni nézni a fehérvári Bizáncot. Ugyancsak a díszlet része, hangdíszlet az élő zenekar, valós időben is jelen vannak, és az atmoszférát, hangulatot épp úgy szolgálják.

A Bizánc megvalósítja a tér, idő, cselekmény egységét, már-már patikamérlegen kimérve, helyén van benne minden. Talán szenvedélyből, érzelemből van benne kevesebb, amit a színészek pontos játéka képes ellensúlyozni. Hirtling István a bizakodó, majd vívódó, az árulással szembesülő Konstantint alakítja, akinek hű zsoldoskapitánya, Giovanni (Egyed Attila) mondja a szemébe, hogy nem ismeri a népét. Kubik Anna (Irene  császárnő) bevallotta, hogy tartott a gonosz asszony szerepétől, de a színpadon jól adja a "kígyót". Tiszta szövegmondása példaértékű. Horváth Virgil és Tűzkő Sándor könnyedén hozzák a cinikus, számító udvari semmittevőket, Kozáry Ferenc pedig a kisszerű fővezér karakterét. A színészek játéktechnikája egyébként a realista és a groteszk szerencsés keveréke.  Irónia is van, de abból "tíz deka" talán még elfért volna az egyébként jól összerakott előadásban.