Áttáncolta az életét - Ma már a fiatal nemzedéket tanítja

Egy ilyen életúthoz elengedhetetlen a tehetség. Születni kell erre a pályára, vagy elég a szorgalom? Egyáltalán, mikor ismeri fel az ember, hogy tehetsége van erre?

- Én csak a saját példámat tudom elmondani, de vélhetően különböző életutak vannak. Elhivatottság természetesen szükséges már gyerekkorban. Már ötévesen találkoztam a műfajjal, mégpedig úgy, hogy anyukám elvitt az Operába, egy gyerekelőadásra. Engem elvarázsolt a színház, és onnantól kezdve balerinának készültem, és soha többet semmi másra nem is akartam gondolni. Tehetségem volt hozzá, ez elengedhetetlen, mi több, egy rendkívül mozgékony gyerek voltam, az egész házat megtáncoltattam, ha úgy adódott. Édesanyám rákényszerült, hogy elvigyen valahova, ahol érdemben foglalkoznak velem, hozzáteszem, apám nem nagyon rajongott az ötletért. Így utólag már mindkettőjüket megértem. Művészemberek voltak, és a legjobbat szerették volna nekem mindketten, és hát tegyük hozzá, az ötvenes években táncosnőnek lenni, az egy elég kétes hírű dolognak számított. Akkoriban alakult meg az Állami Balett Intézet, és ez némileg árnyalta a képet. Egy iskola volt az Operaházzal szemben, a legnagyobb sajnálatomra, ma már nem működik. Itt rendesen tanulni kellett, érettségizni, nyelveket elsajátítani, annyi volt a különbség, hogy délelőtt a balettórák zajlottak, és délután volt az iskolai oktatás. Addigra már azért én jártam az akkori magániskolákba, így tulajdonképpen úgy kerültem oda, hogy nagyon sokat tudtam. Ez mégis más volt, az intézményben egy pályára készítettek fel minket, és ez bizony egy professzionális képzés volt akkoriban. Óriási szelekció következett a vizsgák után, hiszen 11-en végeztünk, de csak hárman kerültünk be az Operaházba. Itt jön be a tehetség és a szorgalom mellé
a szerencse. Az, hogy én tetszettem jobban, az szerencse, mert ennyi erővel lehetett volna egy másik pályatársam is, aki kiválóan táncol. A mai napig nem világos, hogy e szubjektív döntésnek mi volt a mozgatórugója? Talán érdekesebb személyiség voltam... Ki tudja ezt ma már?

Pártay Lilla szerint a smink és a jelmez miatt a balett-táncos a színpadon teljesen más oldalát mutatja meg, mint a hétköznapi életben

A balett a táncművészeten belül már nem a könnyed műfajnak számít. Csak a közvélemény tartja így, vagy ez a realitás?

- Így van! Ez egy kőkemény élsport, rendkívül sok munka, szorgalom lassan építkezve. Nem megy másként, és kell, hogy legyen az embernek kudarctűrő képessége is. Ha elértél valamit, az nem jelenti azt, hogy most már pihenhetsz a babérjaidon, senki nem biztosítja, hogy miként lesz tovább. Azt hiszem, ez minden pályának jellemzője. Itt annyi a különbség, hogy a fizikai igénybevétel fokozottabb, mint az élet más területein.

Minden pillanatban balettművész?

- Természetesen nem. Abban a pillanatban, amikor levetem a színpadi ruhát, rögtön hétköznapi ember leszek, háziasszony, nő, mint mindenki más. A smink és a jelmez miatt teljesen másként néz ki
a balett-táncos a színpadon. Sokáig a 6-os villamossal jártam haza, és senki nem ismert fel, van azért ennek előnye is. A színészekkel kicsit más a helyzet, ők az arcukat adják az előadásokhoz. Imádom a színházat és a közönséget, de szeretem a magánéletemet is. Én elsősorban ember vagyok és csak ezután balett-táncos.